Most egy szinpompás tüzijáték következik.
Magda menyasszony lesz és elkezdődik számára egy igazi tündérmese. Vagyis majdnem az.
Mert a csillogó, izgalmas kalandos események mögött egy hamis világ áll, egy megbízhatatlan lovag… de lépdeljünk csak sorban az események után.
„1934 őszén újabb tagokkal bővült remek kis társaságunk, együtt teniszeztünk, kirándultunk, síeltünk.
Akkor mutatták be Árpádot.
Nagyon jóképű fiú volt, nálam pár évvel idősebb. Magas, karcsú, sötét hajú, bogár szemű. Nagybeszédű, a társaság központja. Hihetetlen sztorikkal szórakoztatta a népet. Remekül táncolt, sízett és lovagolt. Azalsó sorban mellettem ül.
Az én időmben gyakoriak voltak a párbajok, főleg karddal.
Nagyon vigyáznunk kellett, nehogy összeugrassunk két gavallért, mert rögtön egymásnak estek. Árpád is ilyen fenegyerek volt. Egy félreérthető mozdulat felém, egy rosszízű szó és máris csattan az elegáns pofon, egy kesztyűs legyintés.
Másnap hajnalban azután kardcsörtetéstől zengett az erdő. Komolyan vették az összecsapást, így sokat izgultam érte. Szerencsére kisebb karcolásokkal megúszta, haláleset nem volt.
Az akadémián tanult, persze nagyon könnyedén vette a dolgot, sokszor halasztott fél éveket is, ritkán járt be előadásra. Szinte csak háttérnek használta a főiskolát, pénzforrásnak.
Ugyanis pontosan illett családjára a „ fenn az ernyő, nincsen kas” közmondás.
Apjának birtoka, kastélya és egy nagyobb kúriája volt.
Az öreg rettentő büszke dzsentriként élt. Kártyázott, lovagolt, vadászott, megitta a magáét és elszívott napi száz cigarettát. Kétszer nősült, második felesége egy unott, kivagyi bárónő, aki gyereket is hozott a házasságba. Így Árpádnak féltestvére is lett, akivel sokat csatangoltak a közeli erdőn-réten, mert szülői törődésből nem sok jutott nekik.
Szívtelen, érzelem mentes nagy kuszaság volt az életük.
Mire nagyobbak lettek, apjuk elszórta szinte az egész vagyonát.
A gyámhatóság közbelépett, zárolták a megmaradt értékeket, a földbirtok irányítását is átvették és ebből kaptak havi apanázst az ifjak. Az éltes úrnak nem maradt más csak a romos kastély és a kúria. Ő is havi pénzt kapott.
Megalázó helyzet volt. Árpádnak tehát tanulnia kellett, ha nem vizsgázott, a gyámhatóság nem utalta a pénzt.Ilyenkor magának kellett megkeresnie a mindennapit.
Szürke, unalmas munkára nem vágyott, csak az adrenalin szintjét megmozgató kalandokra. Így például ejtőernyő beugrást vállalt, ezt jól meg is fizették.
Fiatal voltam és naiv, ő pedig olyan, mint egy mozivászonról lelépett szuperhős.”
Képet nem sokat tudok mutatni Árpádról, mert Magda megsemmisítette levelezésükkel együtt.A folytatásban kiderül miért. Fotók:Magda 1935-41 között
Társasági kép: A lányok: B. Elli, Magda,Hartmann Éva. A fiúk: Gr. Eszterházy írja így Magda, Kelemen Anti és Árpád. Csak őt ismerem fel, Magda és Évi között ül.
Az egyetem (1940) és a kuria fotója -online
A Storno ház a Fő tér talán legpompásabb, legreprezentatívabb kétemeletes barokk lakóháza. Római alapokra épült. Az évszázadok folyamán bővült, szépült. Mindig gazadag és jelentős pozíciót betöltő soproni polgárok éltek falai mögött.
Most ugorjuk előre az időben, na nem sokat, csak úgy kétszáz esztendőt. Akkor jelentek meg itt a Festeticsek. És már ekkor is házasság, anyagiak, vita-pereskedés, de öröm, szerelem, művészet, emberi alkotás és siker szőte be a múló időt.
Festetics Pál pedig 1698-ban nőül vette Sárkány István özvegyét, egyben kivásárolta a rokonságtól a számára nagyon vonzó épületet.
I.Lipót császár kedvelte Pált, ezért házassági ajándékként adómentességet biztosítva erősítette meg tulajdonjogát.
A hátrányos helyzetbe került város persze dühösen fellebbezett. Jött a vita, huza-vona, pereskedés. A békességre törekvő Festetics ezer forinttal és egy városi telke átengedésével zárta le az ügyet. Így a tanács is megnyugodott és végre hivatalosan is beiktatták Pál tulajdonát a telekönyvbe.
A gyönyörű épület 1872-ig a család tulajdona maradt. Mikor is id. Storno Ferenc olyan anyagi helyzetbe emelkedett, hogy megvehette a kis palotát.
A Storno család azután hosszú évtizedekig élt és dolgozott ebben a különös és gazdag miliőben.
1881-ben már id. Storno Ferencet örvendeztette meg gróf Zichy Ödön kíséretében gyönyörű muzsikájával.1882-ben József főherceg tüntette ki látogatásával az akkor már elismert restaurátor, iparművész Stornot, kinek alcsuti birtokán épített gyönyörű kápolnát a mester.
Az elegáns belső terek nagyrészét azonban már akkor is a család művészeti régészeti gyűjteménye foglalta el, mintegy keretet adva hétköznapjaiknak is.
Fekete árnyként suhant végig iskolánk falai között a rossz hír, felütötte fejét az influenza. Néhányan magas lázzal ágynak estek, egyre csökkent az osztálylétszám. Ijesztő volt. A rémület is szorította torkunkat, nemcsak a torokgyulladás.
Nehéz volt megélni, hogy megszokott, biztonságos kis világunk egyik napról a másikra széthullott. Tegnap még összedugtuk a fejünket, csevegtünk, csacsogtunk, nagyokat nevettünk. Eljártunk teadélutánokra, a korzóra, táncoltunk és kirándultunk. Ettünk egymás sütijéből és sálat, kesztyűt cseréltünk. Ennek hirtelen vége szakadt. Átformálódott a világ és felcserélődtek az értékek. Egyszerre elsüllyedt a divat, a gavallérok suttogása, még a felelések ijesztően tornyosuló felhője is elszállt.
A tanítás hamar befejeződött, mindenki otthon maradt. A bentlakóknak volt nehéz, de nagyrészük hazautazott. Drága apácáink becsülettel, hittel és erővel álltak helyt. Fertőtlenítés, távolságtartás. A misék is elmaradtak.
Az első otthoni napom estéje már nehéz volt. Fájni kezdett a torkom, nehezen nyeltem és a lázam is hamar felszökött. Attól kezdve szinte félálomban éltem meg a betegséget.
A megmentő hős lovagom Király Jenő főorvos úr volt. Ez a fantasztikus, bátor, emberséges csodadoktor, aki 1918 óta kórházunkat igazgatta és a sebészeti osztályt vezette, de rengeteg munkája mellett a betegekről sem mondott le. Vizsgált, operált, gyógyított. És nemcsak a testet látta el kiváló szakmai tudással, de az emberi lelket is. A test és lélek Isten formálta egysége a fontos- mondta gyakran.
Másnap délelőtt jön a doktorúr. Én már megint lázas voltam. Anyámék mindent előkészítettek, fertőtlenítettek. Jenő bácsi egy fajdalomcsillapító után benyúlt a torkomba. Én csak azt éreztem, hogy egy tűzkerék gördül végig rajtam, égetett és nyilallt. Nagyon fájt.
Azután már csak arra ébredtem, hogy jobb a világ, és szomjas vagyok. Drága őrangyalaim az égiek és földiek is mellettem voltak. Lassan jobban lettem. Lement a lázam, kezdett visszatérni az erőm. Az ajtónkra piros cédula került már a betegségem első napján. Karanténban voltunk. Drága kis cselédünk, Anna épp otthon volt a szüleinél, így megúszta, de nem jöhetett haza. Ő lett a beszerzőnk. Minden nap bevásárolt, ellátott mindennel.
Azután lassan helyreállt a világ rendje. Újra indult az iskola, mehettem én is. Szerencsére áldozatot nem követel. De a lelkünk változott meg kicsit, újra tudtunk örülni, játszani, élni, de valahogy komolyabban figyeltünk a világra és hálásak lettünk minden jóért.
A Storno ház a Fő tér talán legpompásabb, legreprezentatívabb kétemeletes barokk lakóháza. Római alapokra épült. Az évszázadok folyamán bővült, szépült. Mindig gazadag és jelentős pozíciót betöltő soproni polgárok éltek falai mögött. Festetichektől Stornokig. De járt itt Mátyás király, Liszt Ferenc, József főherceg. És hát nekem is munkát és második otthont adott hosszú évekig.
Repüljünk csak vissza az időben egészen 1482-83 zimankós telébe, a Storno ház elé.
A ház tulajdonosa pedig Habreleiter Miklós belső tanácsos volt. Gazdag, tekintélyes ember, aki nemcsak birtokolta, de nemrég fel is újította az emeleti ebédlő térre néző festett üvegablakait, hogy méltóként fogadhassa királyát.
A Haberleiter család mondhatni századokon át jutott ésszel, rátermettséggel és bátorsággal a külvárosi polgárok közül egyre feljebb és feljebb a ranglétrán, míg a mi Miklósunk, a külső tanács leggazdagabb tagja lesz, majd, 1442-ben feleségül veszi, Pfendel Margitot, kinek révén kezére jut a Főtéren álló sarokház így a gazdag belvárosi polgárok és a belső tanács tagjai közé emelkedik. Jól tudta ő, hogy a külvárosi vagyonos polgárként társadalmi emelkedést csak a belvárosba való költözködés útján remélhetett.
Furcsa és szomorú irányt vett az élete, fia János korai halála után szerette volna megszerezni, a városi tanács segítségével unokái gyámságát. De hiába a tekintély és a pénz, az ítélet másképp szólt. A kiskorú gyermekek, János és Margit az édesanyjuknál és annak második férjénél, Joachim Jakabnál kaptak elhelyezést és ő vette át vagyonuknak kezelését, melyet többek között ruháztatásukra és iskoláztatásukra kellett költenie.
Ami miatt ez a ma talán hétköznapinak számító ügy fontos lehet, hogy a városi tanács részletes elszámolást kért, a gyerekekre költött, jogosan megítélt vagyonról. Így azután korhű leírásból láthatjuk, hogyan éltek a gyerekek az 1400-as évek közepén.
Először is a mostoha apa a két gyereket egészen új ruházattal látta el. Margit kapott 2 olasz vászonból való s selyemmel szegélyezett inget, 1 durva vászoninget, 2 hálófőkötőt, 2 kötényt, 1 pár hajfonat-vászonszalagot, aranyozott csatos, zöld nürnbergi posztóból készült köpenykét és még számtalan kis csecsbecsét, csatot, övet. Később a lányka pár évre kolostorba került, azt is bőkezűen finanszírozta az új apa. Sőt, azt hihetnénk, bennfeledte a kolostorban, hogy a nevelés gondjait letudja, nem így volt. Pár év múlva, mikor már tökéletes kis hölggyé vát Margit, újra bevezette a világi életbe gazdag ruhatárat és hozományt biztosítva számára.
Jánoska szintén teljes, elegáns ruhatárat kapott. Selyeminget, nünbergi posztóruhát, bársonysüveget és sorolhatnám. Az ő iskoláztatására nagy gondot fordított Joachim. Nyolc évesen már a soproni iskolába járt. Ebben az időben már plébániai iskola is a városi tanács befolyása alá került így igazán a város világiasabb igényeit elégítette ki.
Az iskola látogatása évi díjja elég magas volt, de Joachim Jakab később még egy diákot is, fogadott János mellé nevelőnek, aki naponként az iskolába is elkísérte. Munkájáért lakás, ellátás és ruházat járt neki. 1493-ban tankönyveket is kapott sőt Bécsben is vásárolt számára nevelőapja latin nyelvet magyarázó glosszákat. A vizsgákat az akkor pusztító pestisjárvány akadályozta meg és erre már nem is került sor, mert szegény fiú elhunyt. Hamarosan Margit is követte bátyját. Mivel örököseik nem voltak, vagyonuk a Szent Mihály templom misealapítványára szállt.
Hit, remény, szeretet és az angyalok. Szerintem ők már a bölcsömet körbeállták és óvtak, segítettek, bátorítottak, erősítettek engem.
Isten mindig velem volt, nemcsak a templomban. Kicsi korom óta tudtam, hogy Ő mindent lát és biztos szeretettel irányítja tetteimet. Ha valami rosszat teszek, el kell számolnom vele.
Az őrangyalomban is nagyon bíztam, úgy éreztem ő Isten segítője, közvetlen „munkatársa” és elmondhatom, meg is védett egész életemben. Amikor aludni tértem, az esti ima után anyám leoltotta a villanyt és kiment a szobámból résnyire hagyva az ajtót, a beszivárgó fényben láttam az angyal kecses szárnyait és éreztem meleg kedves tekintetét. Boldog nyugalomban szenderedtem el. Később, ahogy nőtem ez a dolog persze változott, az égi lények azonban velem maradtak, csak másképp. Sose az ész logikájával, hanem a hit feltétlen bizalmával néztem rájuk, gyerekkoromban a szememmel is, felnőttként már csak a szívemmel.
Sok társam csak azért volt a templomban, hogy bizonyítsanak. Érdekes volt ez később, amikor nem lehetett templomba menni a kommunizmus alatt, pont ezek tagadták meg hitüket.
Otthon is csak jót láttam, rossz példa nem volt előttem. Arra tanítottak, hogy minden ember érték, mindenkiben van valami kincs, el kell fogadni és szeretni a többieket. Ómama szerint, a jót kell megtanulnom, a rosszat ne kövessem. Hányszor, de hányszor mondta ezt, amikor pletykálkodtunk, vagy megszóltunk másokat. Végig sem hallgatott, kár erre időt pazarolni, hisz ha megöregszik az ember szentté válik, mert már bűnt sem tud elkövetni.
És így is lett. Erőt és biztonságot mertettem a hitből. Ezt kívánom az élet nehéz szakaszaiban minden embernek.”
A kapcsolat forrása az Erdei iskolához vezetett, ahhoz a szép, otthonos épülethez, melyet a híres Manninger család adományozott 1917-ben a városnak, hogy gyenge, fejletlen nehéz körülmények között élő gyermekeknek fejlesztő-oktató-nevelő fészke legyen.
Az internátusban friss erdei levegőn, bő táplálékkal erősítve, állandó orvosi felügyelet mellett okosodtak, nőttek a lurkók.
No ennek az iskolának első igazgatónője volt rokon, Pócsy Blanka (1882-1967).Szigorú, művelt, elhivatott okos nő, aki férjéül az erdei iskola dolgos, lelkes villanyszerelő gondnokát-Tepper Lajost választotta.
A Hermes árok Görbehalom mögötti erdős részén alakították igazi tündértanyájukat. Pedig a területen se víz, se áram nem volt, mégis egy jól működő kicsiny birodalmat építettek. A központi emeletes ház lett az otthonuk, melynek felső része örökre befejezetlen maradt. Pedig az optimista, örök bizakodó Lajos bácsi bízott benne, hogy a városi komfort ezen része eléri egyszer őket is eléri.
Közben rengeteget dolgoztak. Tyúkfarmot létesítettek, ahol nemesített tójókat tenyésztettek, gyümölcsfákat ültettek. Piacra vitték a sok drága terméket, nagy volt a soproniak igénye és elismerése csirkéik, tojásaik, sajtjaik iránt.
Vendégházat is emeltek, melyben szívesen látták a városi népet, akik ide menekültek a zaj, forgalom és stressz elől. Magdáék is gyakran vendégeskedtek a természet adta nyugalomban. Ius néniék boldogok voltak.
Egyszerre csak átalakult a világ, bezárultak a határok. Elektromos jelzéssel ellátott szögesdrottal fenyegető vasfüggöny állított fel az új rendszer. A Tepper tanya határsávba, a senki földjére került. De az odatelepített kiskatonák is elbűvölte a kis erdei tündér, nagyon megszerették. Sokszor látogatták, segítettek a ház körül, vigyáztak rá, később még Tv-t nézni s elfuvarozták az örsre.
Az 50-60’as években Magda fia Bandi is heteket töltött kisfiúként a Tepper tanyán. Először szamárköhögése gyógyítása okán, mint egy szanatóriumba került ki Ilus nénihez de annyira megszeretett ott, hogy örömmel ment hosszú nyarakon át.
Hauszmann Alajos tervei alapján 1885-ban készült el és 1886 szeptemberében nyitott meg kapuit a tanulni vágyó soproni leánykák előtt. Éppen időben, mert a nőnevelés kérdése nálunk a század végéig nem volt fontos a komoly politikus urak számára.
A ház történetéről keveset tudunk. Két régi telekből egyesítve, fokozatosan épült ki. Tulajdonosait már 1734-től ismerjük.
Az egyik oldal, az iskola megvolt.
1871-ben a Caesar házban nyitotta meg kapuit, immár két osztállyal,
majd államosítása után a Storno házba költözött, míg végül a Deák téren talált biztos menedéket.
De az alapokat ők rakták le.
Bonyolult és mégis csodásan egyszerű a világ. Meglepő, szép és kiszámíthatatlan dolgokat tár elénk az Élet. Magda sorsának egy -egy részlete szorosan összefügg ezzel a házzal.
„Bizony itt tanulni kellett, figyelni, dolgozni. Az is kiderült, hogy a latin már nem ment olyan könnyen. Anyám továbbra is elvárta, hogy magas szinten teljesítsek, de ehhez most már komoly segítség kellett. Remek tanárnőt találtunk Láng Erzsébet személyében, aki aranyos vénkisasszony volt, szíves türelemmel tanított. Nagyon szerettem hozzá járni, kedvet csinált a tanuláshoz, elkezdtem jó irányba haladni. És hát az Esterházy utcában lakott. Hogy miért volt ez számomra olyan nagy öröm? Mert a Széchényi térről a latin lakásig vezető út volt a szabadság, amikor kiszabadulhattam a figyelem, fegyelem és kötöttség korlátai közül. Persze nem tettem semmi szabálytalant, de nézelődtem, álmodoztam és randevúztam.
Drága, édes naiv apácák! Azt hitték, ha kitörölik a világ emberi igazságát, az el is tűnik a lelkünkből. Hát pont az ellenkezőjét érték el. Elkezdődtek a suttogások, találgatások, izgalmas beszélgetések. Remek kis négyesfogat alakult ki az osztályban, Pinezich Magdi, Breitenbach Klári, Hünner Dóti és én. Egy rugóra járt az agyunk, mindig valami csintalanságot eszeltünk ki, amit persze nem annak szántunk, de gyakran baj lett belőle. Beszélgetés, sutyorgás, órai levelezés és állandó vihogás. Ezek főbenjáró bűnök voltak. Együtt Mentünk raportra Máter Orsolya igazgatónőnk elé. Gyönyörű fekete szeme szinte nyílvesszőként fúródott belénk, okos volt, mindent látott és tudott.
Az igazi bajok negyedikben kezdődtek, mikor már minket is érdekeltek a fiuk. És hát szép növésű, nöies alkatú leányzók lévén, ők is felfigyeltek ránk. Nem volt szabad a fiukkal szóba állnunk, főleg egymás mellett mennünk. És ekkor csapott le Ámor nyila Schwartz Pali és az én szívemet megsebezve.
Mi a Széchenyi házban laktunk, Paliék a Domonkos utca 6-ban, az udvar végén nyíló gyönyörű villává alakított traktusban. A két házból össze-össze jártuk mi gyerekek. Itt nézett ki magának Pali. És elkezdődött az első bájos szerelem és udvarlás. Hát igen, ez nekünk még tilos volt, kettesben lehetetlen volt találkozni. Később Pali bemutatott a szüleinek, testvéreinek és gyakran vendégeskedtem náluk. A Schwartz család ezen ága téglagyártással foglalkozott. Az apuka, Viktor bácsi és édesanyja Szidi néni örömmel fogadtak. De akkor még tilosban jártunk és ez annál izgalmasabb volt.
Reggel a templomban már várt, csak egymásra néztünk, ez elég volt. Amikor kimentem latinórára, a szürkék előtt találkoztunk, és Erzsi néni házáig együtt mentünk, majd megvárt és egy darabig megint beszélgethettünk. Istenem miről is? Mi volt a suliba, hogy sokat gondol rám. Még csak a kezemet sem fogta meg. És megállnunk sem szabadott, hisz időre kellett hazaérnem. Egyszer kaptam tőle egy fényképet, igen komoly, fess fiatalember volt, náam négy évvel idősebb. Melegítte a szívemet, meg nem válta volna tőle. Otthon persze nem mertem kivenni, csak a táskámban lapult a drága ereklye.
Egyszerre kitárutl a nagy szárnyas ajtó, megjelent Mater Orsolya és lakonikus rövidséggel közlte „Kéretem édesanyádat 3 órára”. Mint a mennykő az égből, úgy jött ez a parancs. De még akkor nem értettem, mi történik, hisz nem tudtam, hogy minden kiderült. Ebédkor átadtam az üzenetet anyámnak és nagy őszinteséggel bőgve bizonygattam, hogy most azután tényleg semmi rosszat nem tettem. Azután elindultam az Esterházy utcába, ahol Pali várt, és amikor nagy lelkesen át akartam adni neki a levelet, derült ki a borzalom. Se levél se fénykép. Elöntött a forróság, éreztem hogy itt a most tényleg nagy a baj, udvaroltatok magamnak és még hazudozom is. Hoppá! Itt már nem lehet letérni a rossz útról, ki kell tartanom az ártatlanságom mellett, tovább kell hazudnom. 
Ma már összemosódik ez a három fogalom. Benépesült, kertvárossá vált a hajdan viszonylag ritkán lakott, dús erdővel és gazdagon termű gyümölcsössel ölelt terület.
A Villa sor 20. számú meseháznak volt gyakori vendége, hisz egyik osztálytársa Hümpfner Olga élt itt nyaranta a szüleivel. Barátnők, egymás titkainak őrzői, a világot együtt felfedező két édes kamaszlány voltak.
A ház legszebb része, az élet központja a fából ácsolt veranda volt. A hely, amely összekötötte a bentet a kinttel, bevonzotta a természet szépségeit és kitolta az urbánus ember létének kereteit. Itt zajlottak a nagy evészetek, a bőséges étkekkel megrakott asztal körül a hétvégi kedves rokonokkal, barátokkal való hosszú csevegések. Kávéillat, cigarettafüst édes aromája lengte körül a szavak horizontját. Mi persze csak a háttérből füleltünk.
A Felsőlőverben két vendéglő A Svájci ház és az Alm várta az éhes-szomjas szórakozni vágyó nyaralókat. A fiuk délután tekézni jártak ide, de mi ezt a sportot nem kedveltük túlságosan. A legizgalmasabb az este itt felcsendülő élőzene volt. A kerthelység közepén kis cementes táncparkett, a gavallérok karján roptuk a táncot hétvégenként. Persze Olga mama fürkésző szeme előtt.
Édes, fényes, nyugalmas és mégis mozgalmas napokat töltöttem Olgáéknál a Lőverekben. 1927-1936 ig suhanó nyarakat, akkor ugyanis képesítőztem, és mivel tanítónői állást kapni igen nehéz volt, örültem, hogy Pesten egy javítóintézetben felügyelő tanári státuszt kaptam. Morbid helyzet volt. Én tapasztalatlan, 19 éves orsolyás úrilányka vigyáztam nálam idősebb, az élet minden bugyrát megjárt nehéz sorsú lányokra. De hát helyt kellett állnom. Vége lett a baba-nyárnak.”
Magda és Olga életútja kettévált, ritkábban találkozhattak, de barátságuk örök maradt. Olga egy szerelmi csalódás okán soha nem ment férjhez. Iskolaorvos lett-kemény,katonás, de arany szívű nő.
Akinek talentumot ad az Isten, annak ad hozzá létrát is, melynek segítségével feljuthat a csúcsra, kiemelkedhet a hétköznapi emberek közül.
Így volt ezzel házunk építtetője, városunk neves hegedűművésze, a híres cigányprímás Munczy Lajos is.
Ebben Esterházy Pál volt segítségére, aki nagy reménységet látott az ifjúban, így 1872-ben a bécsi konzervatóriumba küldte, ahol Josef Hellmesberger és Hans Richter tanítványa volt. Következő lépcső a Bécsi Operaház, ahol éveken át a világhírű zenekar kitüntetett első hegedűse volt. De mivel a herceg sem mondott le róla, a kismartoni kastély házi zenekarával is gyakran fellépett.
Szenvedélyes természete, lobogó vágya tovább hajtotta, 1875-ben Sopronban saját zenekart alapított és nemcsak cigányzenét, de klasszikus műveket is játszottak magas színvonalon. A fiatal virtuóz gyakran szerepelt szólistaként is hangversenytermekben. Az 1880-as években még tovább szárnyalt, zenekarával kilépett a nagyvilág színpadára. Neves fürdőhelyeken és európai nagyvárosokban szerepeltek óriási sikerrel. Ekkor már együttesében muzsikált klarinétos édesapja, csellista öccse, Béla és hegedűművész sógora Makkay Béla is. 1886-ban zenekarával együtt meghívást kapott Bayreuthba, Liszt Ferenc temetésére, ahol koszorúval rótták le kegyeletüket.
Azután még távolabbi vidékre, Amerikába indultak, felléptek New York, Washington, Philadelphia és Boston Hangversenytermeiben. A 16 hónapig tartó körút óriási anyagi és szakmai megbecsülést és elismerést hozott számukra. Széles repertoárjával és virtuozitásával elvarázsolta az igényes közönséget. Hisz nemcsak közkedvelt magyar nótát és operettet, de klasszikus műveket is játszottak.
Munczy Lajos igazán gazdag emberként tért vissza Sopronba és akkor vette meg a Deák tér 30. szám alatti öt szobás gyönyörű villát. Igaz, hogy nem lakott itt hosszabb ideig, de itthon tartózkodása alatt szíves szeretettel játszott a soproniaknak is.
Rendszeresen fellépett az Arany Szarvas vendéglőben (Pannónia szálló) és az irodalmi és Művészeti Kör rendezvényein is.
Városunk szerette, tisztelte és elismerte a nagy művészt és még sincs emléktábla a ház falán. Az épület ormán látható MLE monogram emlékeztett a hajdanvolt tehetséges, nagyszerű emberekre. E- Tschürtz Elvine, Munczy Lajos szerető, megértő felesége, aki szerelmük kezdete óta hitt férje tehetségében és mindenben segítette az urát. Több nyelven beszélő művelt, tanult nagyon intelligens hölgy volt, aki kezdetben tanitónői állást vállalván segítette anyagilag férje pályáját, majd a sikerek éveiben menedzsereként működött mellette.
1891-ben ujabb,majd egy éves sikeres amerikai körút következett. 1895-ben végleg Budapestre szerződött, ekkor adta el soproni házát és vásárolt egy bérházat a fővárosban. Ekkor már , mint a fővárosi prímások vezetője csak kivételes alkalmakkor lépett fel. Ilyen volt Erzsébet királyné budapeati látogatása, mikor is a Gerbeaud pavilonban elhúzta a királyné kedvenc nótáját.
Munczy Lajos 1910 tavaszán halt meg Budapesten, de kívánsága szerint soproni földbe nyugszik. Özvegye hamarosan szép emlékművet állíttatott az új Szent Mihály temetőben lévő sírjára. Róna József szép szobra, melyet Erkel Sándor sírjára készült a Kerepesi temetőbe, ennek másolatát rendelte meg a megrendült özvegy . Egy év múlva ő is követte szeretett férjét és most együtt pihennek örök nyugalomban a szép szobor díszítette sírban.