Egy kis vígasz a nehéz időkben. Megint Magdává varázsolom magam és mesélek.

„Mióta eszemet tudom és kinyílt szemem a világra- az igazi, tág, több dimenziós világra-látom és érzem magam körül az őrangyalokat. Vallásosan, pontosabban mély hitben nevelkedtem, fura, mondhatni csonka családban. Hisz anyám három hónapos koromban elhagyta apámat és azóta Ómama és ő volt a meleg, szerető fészkem.

Hit, remény, szeretet és az angyalok. Szerintem ők már a bölcsömet körbeállták és óvtak, segítettek, bátorítottak, erősítettek engem.

A mi Istenházunk a Domonkos templom volt, ma is odajárok. Erőt ad, hogy szinte látom 1849-ben született drága Ómamát, ahogy ott ül a templomban szinte egész életében, ha néha el is sodorta az élet más vizekre, és szeretett édesanyámat mellette elmélyülten imádkozni.

Ómama jószerivel nem járt sehova. Őrizte az otthont meg engem és minden nap elment a templomba. Sokszor én kísértem át és amikor már beteg volt, tolókocsiban toltam a megszokott helyére.

Isten mindig velem volt, nemcsak a templomban. Kicsi korom óta tudtam, hogy Ő mindent lát és biztos szeretettel irányítja tetteimet. Ha valami rosszat teszek, el kell számolnom vele.

Az őrangyalomban is nagyon bíztam, úgy éreztem ő Isten segítője, közvetlen „munkatársa” és elmondhatom, meg is védett egész életemben. Amikor aludni tértem, az esti ima után anyám leoltotta a villanyt és kiment a szobámból résnyire hagyva az ajtót, a beszivárgó fényben láttam az angyal kecses szárnyait és éreztem meleg kedves tekintetét. Boldog nyugalomban szenderedtem el. Később, ahogy nőtem ez a dolog persze változott, az égi lények azonban velem maradtak, csak másképp. Sose az ész logikájával, hanem a hit feltétlen bizalmával néztem rájuk, gyerekkoromban a szememmel is, felnőttként már csak a szívemmel.

Az első áldozásra nagyon felkészültem. Szép kis fehér ruhát varrt anyu, és én nagy boldog örömmel mentem az Orsolya templomba. Mennyiszer térdeltem az oltár előtt ott egy-egy nehezebb óra előtt. Tudtunk imádkozni és bízni, hogy megsegítenek a fentiek.

A hit magánügy, Isten és az én kapcsolatom, nem kérkedtem vele, így nem az iskolámhoz tartozó templomba, hanem a domonkosokhoz jártam gyónni, áldozni. Nem akartam jópontot szerezni magamnak, hogy az apácák ott lássanak.

Sok társam csak azért volt a templomban, hogy bizonyítsanak. Érdekes volt ez később, amikor nem lehetett templomba menni a kommunizmus alatt, pont ezek tagadták meg hitüket.

Én végig jártam misére, sohasem titkoltam hitemet, és hátrányom sem volt belőle soha.

Otthon is csak jót láttam, rossz példa nem volt előttem. Arra tanítottak, hogy minden ember érték, mindenkiben van valami kincs, el kell fogadni és szeretni a többieket. Ómama szerint, a jót kell megtanulnom, a rosszat ne kövessem. Hányszor, de hányszor mondta ezt, amikor pletykálkodtunk, vagy megszóltunk másokat. Végig sem hallgatott, kár erre időt pazarolni, hisz ha megöregszik az ember szentté válik, mert már bűnt sem tud elkövetni.

És így is lett. Erőt és biztonságot mertettem a hitből. Ezt kívánom az élet nehéz szakaszaiban minden embernek.”

A fotók Magda életét követik.

Magda: Farkas Lajosné, Taby Magdolna (1917-2012). Az anyósom volt. Szinte egy évszázadon át élte soproni mindennapjait. 1917 tavasza óta 96 évesen bekövetkezett haláláig. Itt nőtt fel, járt iskolába, lett szerelmes, asszony, anya.  Felnevelt négy gyereket és 50 éven át tanította, nevelte a város nebulóit. Rám hagyta emlékiratit. Így együtt dolgozunk. A múltból a jelenben a jövőért. Ő a téma. A stílus én vagyok.