Mint már meséltem, 1920 nyarán végre meleg, napos, tágas otthonunk lett a Széchenyi ház hátsó traktusának félemeletén, a hajdani grófi gardrób helyiségeiben.
Kicsi voltam, alig három éves. De múlt az idő én is egyre nagyobb lettem. Már kiláttam az ablakon, elértem az ajtókilincseket és egyre kisebbek lettek a lépcsőház kezdetben hatalmas lépcsői. Nyíltak az ajtók és tágult a világ. Lassanként birtokba vettem ezt az izgalmas,érdekes, lenyűgöző, titkokkal és csodákkal teli házat.
Hamarosan játszótársakra is leltem, jópofa gyerekek laktak itt, sokan voltunk, mint egy kis város a nagyvárosban. Sokat játszottunk, bandáztunk. Lassanként belaktuk és játékaink díszleteiként használtuk pincétől a padlásig.
Gyakran jártunk át egymáshoz babázni, kézimunkázni a Holdonner lányokkkal vagy kártyázni a földszintre a házmesterék zsivány kisfiához Frustuck Vilihez. Engem gyakran hívott vendégségbe a kedves Széchényi Meláni grófnő, hisz jól beszéltem németül és ezt ő nagyon élvezte, de róla majd később.
Tavasztól az udvaron játszottunk. Mindig sokan voltunk és valamelyikünknek mindig volt valami ragyogó ötlete.
Akkor még a hátsó falat egy nagy istálló uralta, benne fess lovak veszítettek, mellette egy kocsiszín két elegáns hintóval. Szomszédságukban pedig egy üres disznóól. Hát azt mi gyönyörűen kitakarítottuk, berendeztük, mindenki adott valamit hozzá. Kifogástalan kis babaház lett belőle. Sokat kucorogtunk benne.
Fellopakodtunk a sejtelmes félhomály uralta nagy padlásokra is. Rengeteg mindent találtunk ott is a finom porlepel védelme alatt, régi babakocsit, szánkót, dobozokat, fényképeket, kopott cilindert, legyezőket és csorba tükröt. Minden jó volt valamire. Öreg kerekekből a fiúk kocsit szerkesztettek, mi meg büszkén ültünk benne.
Nyáron színdarabokat tanultunk be, a házbeliek megvették a jegyeket, és nagy tapsot kaptunk. Egyszer még az udvarról a járdára is kimerészkedtünk jegyeket árusítani.
És a házban rend volt, erről a jó öreg Frustuck bácsi a házmester gondoskodott. Nagyon szeretett bennünket, de szigorú is volt hozzánk. Zárta és vigyázta a kapukat, így nekünk is biztonságos kis birodalmat teremtett, nyugodtan kiengedhettek minket a szüleink, hisz az ellenőrzött területen bajunk nem eshetett. Gondoskodott arról is, hogy legyen időnk tanulni. Délután 1-3 ig szilencium volt, nem lehetett focizni, lármázni. Minden gyereknek haza kellett mennie leckét írni. Napközben is figyelt ránk, ha nagy volt a lárma vagy veszekedés hazaparancsolt bennünket. Ha jók voltunk, teniszpályát csinált nekünk, télen pedig felöntötte az udvar hogy korcsolyázni tudjunk, vagy a sok hóból szánkópályát tapasztott.
Nagyszerűen tudtunk játszani és ez az egész életemre kihatott. Nem ismertük az idegességet, nem láttunk krimiket, olvastunk és magunkat szórakoztattuk. Remek kis csapat voltunk mindig.
Forrás: Magda emlékiratai.
Magda: Farkas Lajosné, Taby Magdolna (1917-2012). Az anyósom volt. Szinte egy évszázadon át élte soproni mindennapjait. 1917 tavasza óta 96 évesen bekövetkezett haláláig. Itt nőtt fel, járt iskolába, lett szerelmes, asszony, anya. Felnevelt négy gyereket és 50 éven át tanította, nevelte a város nebulóit. Rám hagyta emlékiratit. Így együtt dolgozunk. A múltból a jelenben a jövőért. Ő a téma.Én a stílus.
Képek a családi albumból valók, az 1920-30-as évekből, a Széchenyi ház udvaráról, az ott élő gyerekekről.
-Magda édesanyjával és nagymamájával, 1923.
-Magda "királynő" a ház lurkóival, a macskás kisfiú Frustuck Vili, a házmester kisfia, 1923.
-1930-as évek, a szemüveges kislány Magda.
-A kutyás kisfiú, Öcsi, csak ennyit írt a kép alá Magda,a kislányról nem tudok.
-Régi fotó a házról Pinteres.
Magda édesanyját egy asszonyi büszkeségét mélyen sértő csalódás repítette Sopronba. Igazán nem beszélt róla soha, de érezni lehetett kemény elszántságát. Lezárva addigi életét, maga mögött hagyta egzisztenciális és anyagi biztonságát pár hónapos pici leánykájával új életet akart kezdeni. 1917-et írtak. Gondoljátok el, mekkora erő és bátorság kellett egy fiatal nőnek ehhez a lépéshez.
Először a Frankeburg utcában laktak egy sötét, vizes apró lakásban. De 1920 tavaszán rájuk mosolygott a szerencse-a Széchenyi ház-a csodapalota úszott be az életükbe.
Múltak az évek, változtak az idők, a 20.századra az épület nagyrészét lakások és irodák céljára adták bérbe.És itt kapott Magda édesanyja egy életüket hosszú éveken át segítő ,remek lehetőséget.
Három éves múltam, amikor 1920-ban elköltöztünk a Széchenyi palotába.
Édesanyám nagyon jól tudott németül, remekül gyors és gépírt, így már Östör Jószef ügyvédi irodájának kitűnő titkárnője volt. (Remek munkatársa és mindenben nagy segítsége volt az ügyvédi munkának. Tárgyalt az ügyfelekkel, gyors és gépírt, szakmai levelezést folytatott és Jóska bácsi kitűnő Széchenyi könyvének is ő volt a gépbetevője, tisztázója.)Jóska bácsi, aki rokonunk volt, szeretettel és figyelemmel segítette a nehéz sorsot vállalt ifjú asszonyt.
Anyu, ha sok feladata engedte pihenésként kiült az udvar egyik kellemes padjára, és szép arcát átadta a nap simogató sugarainak. Elnézte a csillogó ablakokat, a játszadozó gyerekeket. És egyszer csak észrevette, hogy a félemelet ablakai mögött nincs élet, talán ott nem lakik senki. Apró kis ablakok, de mégis átöleli őket a fény.
Mivel a mi Frankenburgi úti lakásunk északi volt és sötét, boldog remény öntötte el. Hátha sikerül megszerezni ezeket a szobákat. Azt is megtudta édesanyám, hogy ez a háromhelyiség a gróf gardrobjához tartoznak. Ruhákkal, kabátokkal, kalapokkal volt tele, amit az inas tartott rendben. Anyám beszélt a grófnővel, majd beadta kérelmét a városi hivatalba.
Az első szobából kialakította az előszobát és a konyhát. A konyhai benyíló csöpp kuckójában pedig elhelyeztek egy kádat kályhával együtt, így lett fürdőszobánk. A WC a lépcső kanyarban volt, de szerencsére csak mi használtuk. Később megtudtam, hogy az elegáns grófi lakrészben is ilyen a toalett .
A következő szoba nagy volt, így elfért benne egy rövid szárnyú mahagóni zongora, egy óriás kredenc és tálalóvitrin egy ovális kihúzható asztalból és 6 székből. Az egyik fal előtt kanapé a 4 fotellel és ehhez egy kis márványlapú asztal tartozott. A két ablak között állt a sublót és az ablak előtt a kis varróasztalka. Rajta kis kalitka Mándi kanárival. 
A harmadik is jó méretű szoba volt, ebből lett a háló, nagyanyám bútorával és itt aludtam én is egy díványon. Ablaka előtt állt az én kis íróasztalom,későbbi leckeírásom színtere. Hát így lett nekünk igazi, meleg, tágas fészkünk. Sőt, egy idő után bővültünk is. Mivel ezen a félemeleti részen, velünk szemben, volt még egy szoba-konyhás lakás. Holdomerék éltek itt két lányukkal, akikkel azután nagyon jó barátságot kötöttem. Gimnazista koromban ez a lakás felszabadult, és a mienkhez csatolták.
A természetben és természetből élő gazdaemberek mindig fontosnak tartották az időjárás megfigyelését és tapasztalataik feljegyzését. Derék soproni szőlősgazdák által vezetett családi krónikákban sok érdekes adatot találunk az elmúlt századok időjárásáról. De ezek könyvek, elzárt adatok. A városi polgárok azután már többre vágytak, szerették volna nyomon követni és előre tudni milyen idő várható. Így városaink közterein és sétányain megjelentek az időjelző házikók.
Sopronban 1911-ben a Deák téren, az Alsólöver út tengelyében a Soproni Városszépítő Egyesület saját költségén, polgáraink nagy megelégedésére és anyagi hozzájárulásával időjelző tornyocskát építetett. A terveket Jaluschka Lajos városi mérnök készítette ő vezényelte le a munkálatokat is, de a kivitelezésben nagy szerepe volt a soproni iparos mestereknek, akik önzetlen patriótaként ingyen vagy nagyon olcsón szállították az anyagot és dolgoztak a megvalósításért.
Nagyon kedves, szecessziós-romantikus tornyocskát alkottak,
lépcsőkkel,
virágdíszes korláttal,
És nagyon komoly-tudós szerkezetekkel mérték a légnyomást,hőmérsékletet, légnedvességet.
A szél fordulását és a világtájak irányát a kupolán lévő szélárboc jelezte. Persze a rossznyelvek azt pletykálták, hogy az adatok nem pontosak, hisz a nyári hőségben felmelegedett házacska adatai nem egyeznek a szabad levegőével. De hát ezt nem vették komolyan az emberek .
Szerették a kis építményt és ha őszinték akarunk lenni, nem is a relatív adatai miatt. Ez a kicsi kastély fontos szereplőjévé vált a városi életnek. Itt volt a promenád. Ünnepnapokon és hétvégén előtte vonult el a város színe-java, csevegve csacsogva, meg-megállva. Találkoztak a szerelmesek, andalogva, összebújva. Elcsattant az első csók. Szerelmes levelek rejtekévé formálódott, okosan tartva a titkokat.
Itt találkoztak a hegyekbe induló társaságok, hisz csak pár lépés és körbeölelte őket a Lőver. Télen a nagy hó síutakká varázsolta a Deák térre kanyargó kocsiutakat és a sportos fiatalok egészen a kisházig siklottak, csak itt váltak városi lénnyé, csatolták le léceiket.
Mennyi mindent láttak a változó hangulatú napocskák-holdacskák! Szépet és jót. Életet, reményt, szerelmet. Sétáló párokat, babakocsit toló fiatal szülőket, játszó gyerekeket, kedvesen ballagó öregeket …azután a háború pusztítását, a bombák rombolását.
A várossal, a térrel együtt az időjelző torony is elpusztult, műszerei megsérültek. És az embereknek az életben maradás, a romok eltakarítása a normális élet megteremtése volt a dolguk. A házikó ráért.
Újra birtokba vették a soproniak; játszanak rajta a gyerekek, ücsörögnek a lépcsőjén a diákok vagy csak egyszerűen gyönyörködnek benne az arra járók. Hogy működik e, azt pontosan nem tudtam megállapítani, pedig a fotók készítése okán sok időt töltöttem szigorú figyelésével. A műszerek élettelennek tűnnek, de! 2019 áprilisi rövid sőt hosszú távú időjárás előrejelzés is olvasható az üveg mögött.
Ha tudományos feladatát már nem is teljesíti, de a lényeget, igaz küldetését megvalósítja. Szép, kedves, kecses, díszíti a teret, örömöt ad az arra járóknak és emléket ébreszt a szívünkben. Őrzi élteti a múltat.
Az épület szép és komoly, a Várkerület ezen oldalának talán legmonumentálisabb lakóháza.
De a kapun benézve inkább lehangoló, mint hívogató. Sokáig nem is mertem bekukkantani. Azután itt is szerencsém volt. Találtam egy „túravezetőt”. Egy bátor, kedves embert, akinek merész álma, hogy életre keltse ezt a különös múltú impozáns objektumot.
Bejártuk a hátsó traktus, az egykori gabonaraktár réges-rég elhagyott, álomba merült emeleteit.
A kopottan meredek falépcsők, a gabonaszállítást segítő kézi hajtású falift, a favázas-gerendás szobák (termek), a termény tárolására és zsákok lecsúsztatására használt nyílások.
A mennyezet hatalmas gerendái, az ablakok szétmállott vasredőnyei.
A megmaradt tároló fiókok felirata
Azután az utcafrontot szegélyező, elegáns lakóépület kopott szépségei vártak.
Ücsörögtem a lépcsőn. Türelmesen szemlélődve egyszerre kinyílt, életre kelt körülöttem a lépcsőház és a kapubejáró.
Nagyon megfogott, elvarázsolt ez a különös épületegyüttes. Ezért azután elkezdtem kutatni könyvekben, beszámolókban.
Megszólal ez a nagyszerű, elhanyagolt- szigorú neoreneszánsz épület. Íme:
Mai formáját 1850-ben kapta Franz Lössl osztrák építész tervei alapján. Megrendelője Ritter Lipót gabonakereskedő, kivitelezője pedig Hild Ferdinánd volt. Érdekes, hogy már akkor is állt az udvar hátsó részén egy földszintes gazdasági épület, melyet ekkor istállóval, kocsiszínnel és a kocsisnak való lakószobával bővítettek 
Klausz Lajos (1856-1927)
Dukai Takách Judit (1795-1836).
És mégis itt, Sopronban, a Várkerület 63 számú házban halt meg, elfeledve, elhagyatva, szinte ismeretlenül.
Mi történt? Hová lett a sok kincs és mennyei útravaló?
Nagyon érdekel Judit sorsa, egyénisége. Nem csak költészete, hisz versei színvonala talán jó közepesnek mondható(a korai és mai irodalomtudósok szerint is), hanem a szerep, amit a 19. század elején elvállat és rövid ideig beteljesített. Ő volt irodalomunk első költőnője, férfitársai által is elismert művésze. Fontosnak tartva magyarságát,népünk kultúráját,hagyományainkat és nyelvünk szépségét .
Irány hát DUKA! Nekiiramodtunk.
Ebben a faluban született Judit, és szüleivel ugyanebben az évben költöztek be a falu közepén álló későbarokk kúriába, mely átépítve ugyan, de ma is áll.
A ház, a kert melyben az ifjú hölgy lánykorát töltötte, tanult, okult, mulatságokat tartott és neves vendégeket fogadott.
Közvetlenül megközelíteni az épületet, bemenni a szobákba, leülni a kertbe sajnos nem lehet.
Sokáig kerestem valakit, aki segítene, de mivel magántulajdonná vált az ingatlan, bemászni a kerítésen pedig nem mertem (pedig múltunk megismerése okán nem sok minden tart vissza) kerestem egy helyet, ahol nyugodtan elmerülhetek a múltban és elővarázsolhatom Juditot.
A tanácsháza áll a szomszédságban, annak lépcsőjére települve beláttam az ősparkba és hagytam, hogy gondolataim és képzeletem felidézze e kedves alakot. Csönd volt, nyugalom, ragyogóan fénylő nyári délután. Már csak a madarak csicseregtek és a fák kedves lombjai susogtak.
„..Szép aranyideim! Hálát adok nektek, hogy így árasztjátok reám jótételtek…” írja Leányélet című versében.
Azután ellátogattunk a temetőbe is, fejet hajtva e korát jóval megelőző asszonyi lélek előtt.
Magda a Lenck villa teraszának lépcsőjén anno...
A múzeumkerti oroszlánok közel kilencven év után is békésen hevernek a fűben. Megtépázta őket az idő, benőtte a moha, de ott vannak, ugyanazon a helyen, ahol 1932 tavaszán.
Csak Matild a karcsú ifjú hölgy nincs már…
És a villa kecses lépcsőjén pillanatnyi pózba merevedett Magda, 15 évének minden öntudata, kacéran várakozó pillantása sincs sehol.
Egy különös kincs! Magda* nagymamájának,Ómamának** kézzel írott szakácskönyve 1883-ból.
Megilletődve, lágy, vigyázó mozdulatokkal lapozom végig ezt a kedves kis füzetecskét. Elsárgult oldalak, ragyogó gyöngybetűk, kalligrafikus könnyedség.
Első oldalán Jézus szenvedő arca óvja túlfogyasztás vétkétől a családot.
Hátsó lapjait pedig már sietős, ceruza szántja.
És nézzétek , búcsúzásul az utolsó lapon a hatéves kisiskolás Kálmánka gyakorolja a számtant. 
Istenem, ha tudta volna, hogy életét a házáért áldozva ,a Váci börtön rabjaként távozik a földi világból.
Találtam még háztartási elszámolást, lakbérfizetési ívet. 
Sajnos nagyon nehezen tudtam olvasni ezt a régi németséggel, laza helyesírással vezetett szakácskönyvet. Felfedezéséhez nyelvész barátnőmet kellett segítségül hívnom. De a hangulata elvarázsolt. Rátettem tenyerem egy-egy oldalra és elképzeltem, hány asszonykéz forgatta ezeket az elején még ragyogó hófehér, az idő múlásával egyre barnuló lapokat. Hány szép, okos szempár fürkészte a bevált finomságok édes receptjeit! Néhol egy-egy zsírfolt, rácsöppent tej, vagy méz. Vagy könnycsepp?
Mesél. Így azután több mint egyszerű receptgyűjtemény. Tanú. Hisz generációkon át kísérte a család mindennapjait.
Asszonyok érintésében, szemük sugarában benne volt a történelem. Ha én már használatba nem is veszem, de üzenetét őrzöm. Szeretem. Becsülöm.
És most közreadom, hogyan is kellett a 19. század végén igazi farsangi fánkot sütni.
Előtte néhány szóbeli jó tanács, ami szájról szájra szállt a családban...
Hát lássuk:
*Magda: Farkas Lajosné, Taby Magdolna (1917-2012). Az anyósom volt. Szinte egy évszázadon át élte soproni mindennapjait. Itt nőtt fel és járt iskolába. Végig az Orsolyákhoz. 6 -19 éves koráig tanult náluk és lett kis nebulóból képzett tanítónő. Azután Sopronban lett szerelmes, asszony, anya. Felnevelt négy gyereket és 50 éven át tanította, nevelte a város nebulóit. Rám hagyta emlékiratit. Így együtt dolgozunk. A múltból a jelenben a jövőért. Ő a téma. Én a stílus.
„Az amerikai 15. légi hadsereg B-24-es bombázói közül 73 repülőgép 1944. december 6-án 736 db 500 fontos (összesen 162 tonna) romboló bombát dobott a városra.”*
A légitámadás délelőtt 11 óra 23 perctől 12 óra 04 percig tartott. E bő fél óra alatt kb. 310 ember veszítette életét, romba dőlt a város négyötöde, százak maradtak fedél nélkül, veszítették el mindenüket.** 
Emberek, sorsok, érzések, félelmek. Remény és hit. Szenvedés, veszteség és bátorság.
Magda. 28 éves. Két gyerekes családanya. Férje a fronton. Íme, az életre keltett történelem.
...és ma...
Körülöttük eltűnt az ismert és szeretett város. Szinte egy ház sem maradt állva. Mint egy absztrakt, groteszk játék díszletei meredeztek a falcsonkok, üres ablakkeretek, lebegő lépcsők. Fél óra! Fél óra alatt csatatérré vált a város és az egész életük.
A két kicsi gyerekről gondoskodnia kell. Letörölte könnyeit. Vége a kétségbeesésnek, a gyásznak. Most rajta áll minden. Hirtelen ő lett a család megtartója. Hamarosan kezdett összeállni a mindennapok szétesett mozaikja. Folly Alice néni, kedves keresztanyja, befogadta őket épségben maradt otthonába. Így volt már ágy, meleg és ennivaló.Nem szabad a múlt után keseregni, a veszteségeket siratni!-határozta el.
Azután sikerült visszakapnia egykori lakásuk egy részét a csodálatos módon épen maradt Széchenyi házban. Szerezett egy kis kézikocsit és két napig cipekedett, a halott házból az új élet felé. Egy hét múlva már fűtött szoba- konyhával várta anyukáját és a gyerekeket. Persze nem volt ez ilyen egyszerű. Napközben folyton jöttek a gépek, igaz, Ausztriában dobták le terhüket, de ezt soha nem lehetett előre tudni.
És a kedves, a szeretett férj hiánya! Az aggodalom. Az össze-vissza szállingózó hírek és rémhírek bizony nem adtak erőt. Levél, üzenet már nem érkezett. Nem sopánkodunk! Nem jajgatunk!- mondogatta Magda
Oh, az egykori Gyöngyvirág presszó! A mai Dömötöri cukrászda elődje.
A Széchenyi tér és Erzsébet utca sarkán működött...
...és Magda számára maga volt a nyugalom szigete. Egy édes kávéillatú meghitt menedék.
Az ’50-es évek végének felfordult, ijesztő zord időszakában újra tanítani kezdett...
...a Petőfiben és itt maradt egészen 1971-es nyugdíjazásáig.
És ez a jó kis hely, a cuki cuki, pont félúton virult munkás hétköznapjai két végpontja, a suli és az otthona, a Petőfi tér és a Móricz Zsigmond utca között.
Az iskola nagy figyelmet, szakmai elhivatottságot és türelmet kívánt.
Otthon pedig négy kamaszgyerek, a háztartás ezer teendője várta.
Reggel az iskola felé sietve csak félszemmel pillantott a kicsit piszkos, kicsit kopott kirakat felé. Délben, iskola után azonban egyenesen oda vette az irányt. Menetrendszerűen tértek be kolléganőivel egy szimpla feketére. 1.50 fillérért és egy kemény blokk ellenében, a kis papírfecni alá dugott 10-20 fillérért nagyon finom kávét kaptak. Egy idő után a kedves pincérnők már várták is őket.
Kialakult egy úgynevezett „pedagógus asztal”, ahová folyamatosan érkeztek a kedves, fáradt kolleginák.