Oh, az egykori Gyöngyvirág presszó! A mai Dömötöri cukrászda elődje.
A Széchenyi tér és Erzsébet utca sarkán működött...
...és Magda számára maga volt a nyugalom szigete. Egy édes kávéillatú meghitt menedék.
Az ’50-es évek végének felfordult, ijesztő zord időszakában újra tanítani kezdett...
...a Petőfiben és itt maradt egészen 1971-es nyugdíjazásáig.
És ez a jó kis hely, a cuki cuki, pont félúton virult munkás hétköznapjai két végpontja, a suli és az otthona, a Petőfi tér és a Móricz Zsigmond utca között.
Az iskola nagy figyelmet, szakmai elhivatottságot és türelmet kívánt.
Otthon pedig négy kamaszgyerek, a háztartás ezer teendője várta.
Reggel az iskola felé sietve csak félszemmel pillantott a kicsit piszkos, kicsit kopott kirakat felé. Délben, iskola után azonban egyenesen oda vette az irányt. Menetrendszerűen tértek be kolléganőivel egy szimpla feketére. 1.50 fillérért és egy kemény blokk ellenében, a kis papírfecni alá dugott 10-20 fillérért nagyon finom kávét kaptak. Egy idő után a kedves pincérnők már várták is őket.
Kialakult egy úgynevezett „pedagógus asztal”, ahová folyamatosan érkeztek a kedves, fáradt kolleginák.
Egy röpke fél órát loptak maguknak a szigorú beosztású, energia pusztító hétköznapokból. Pletykáltak, nevettek, beszélgettek. Ki ezt mondta, ki azt. Megbeszélték a világ dolgait. Hirtelen minden könnyebb lett, felejtős, megoldható.
Azután ki-ki ment a dolgára. Magda haza. Velük élő édesanyja nagy segítségére volt. De mégis rengeteg munka várt rá. A kamaszgyerekek gondjai, leckekikérdezés, mosás, vasalás, takarítás. Öröm volt mégis, semmiért nem adta volna a családját, sem a hivatását. De olyan jó volt kicsit csak magával törődve gondtalannak lenni- a Gyöngyvirágban
