Mint már meséltem, 1920 nyarán végre meleg, napos, tágas otthonunk lett a Széchenyi ház hátsó traktusának félemeletén, a hajdani grófi gardrób helyiségeiben. 

Kicsi voltam, alig három éves.  De múlt az idő én is egyre nagyobb lettem.  Már kiláttam az ablakon, elértem az ajtókilincseket és egyre kisebbek lettek a lépcsőház kezdetben hatalmas lépcsői. Nyíltak az ajtók és tágult a világ. Lassanként birtokba vettem ezt az izgalmas,érdekes, lenyűgöző, titkokkal és csodákkal teli házat.

Hamarosan játszótársakra is leltem, jópofa gyerekek laktak itt, sokan voltunk, mint egy kis város a nagyvárosban. Sokat játszottunk, bandáztunk. Lassanként belaktuk és játékaink díszleteiként használtuk pincétől a padlásig.

Gyakran jártunk át egymáshoz babázni, kézimunkázni a Holdonner lányokkkal  vagy kártyázni  a földszintre  a házmesterék zsivány kisfiához Frustuck Vilihez. Engem gyakran hívott vendégségbe a kedves Széchényi Meláni grófnő, hisz jól beszéltem németül és ezt ő nagyon élvezte, de róla majd később.

Tavasztól az udvaron játszottunk. Mindig sokan voltunk és valamelyikünknek mindig volt valami ragyogó ötlete.

Akkor még a  hátsó falat  egy nagy istálló uralta, benne fess lovak veszítettek, mellette  egy kocsiszín két elegáns hintóval. Szomszédságukban pedig egy üres disznóól. Hát azt mi gyönyörűen kitakarítottuk, berendeztük, mindenki adott valamit hozzá. Kifogástalan kis babaház lett belőle. Sokat kucorogtunk benne.

 Fellopakodtunk a sejtelmes félhomály uralta nagy padlásokra is. Rengeteg mindent találtunk ott is a finom porlepel védelme  alatt,  régi babakocsit, szánkót, dobozokat, fényképeket, kopott cilindert, legyezőket és csorba tükröt. Minden jó volt valamire. Öreg kerekekből a fiúk kocsit szerkesztettek, mi meg büszkén ültünk benne.

Nyáron színdarabokat tanultunk be, a házbeliek megvették a jegyeket, és nagy tapsot kaptunk. Egyszer még az udvarról a járdára is kimerészkedtünk jegyeket árusítani.

És a házban rend volt, erről a jó öreg Frustuck bácsi a házmester gondoskodott. Nagyon szeretett bennünket, de szigorú is volt hozzánk. Zárta és vigyázta a kapukat, így nekünk is biztonságos kis birodalmat teremtett, nyugodtan kiengedhettek minket a szüleink, hisz az ellenőrzött területen bajunk nem eshetett. Gondoskodott arról is, hogy legyen időnk tanulni. Délután 1-3 ig szilencium volt, nem lehetett focizni, lármázni. Minden gyereknek haza kellett mennie leckét írni. Napközben is figyelt ránk, ha nagy volt a lárma vagy veszekedés hazaparancsolt bennünket. Ha jók voltunk, teniszpályát csinált nekünk, télen pedig felöntötte az udvar hogy korcsolyázni tudjunk, vagy a sok hóból szánkópályát tapasztott.

Nagyszerűen tudtunk játszani és ez az egész életemre kihatott. Nem ismertük az idegességet, nem láttunk krimiket, olvastunk és magunkat szórakoztattuk. Remek kis  csapat voltunk mindig.

Forrás: Magda emlékiratai. 

Magda: Farkas Lajosné, Taby Magdolna (1917-2012). Az anyósom volt. Szinte egy évszázadon át élte soproni mindennapjait. 1917 tavasza óta 96 évesen bekövetkezett haláláig. Itt nőtt fel, járt iskolába, lett szerelmes, asszony, anya.  Felnevelt négy gyereket és 50 éven át tanította, nevelte a város nebulóit. Rám hagyta emlékiratit. Így együtt dolgozunk. A múltból a jelenben a jövőért. Ő a téma.Én a stílus.

 Képek a családi albumból valók, az 1920-30-as évekből, a Széchenyi ház udvaráról, az ott élő gyerekekről.

-Magda édesanyjával és nagymamájával, 1923.

-Magda "királynő" a ház lurkóival, a macskás kisfiú Frustuck Vili, a házmester kisfia, 1923.

-1930-as évek, a szemüveges kislány Magda.

-A kutyás kisfiú, Öcsi, csak ennyit írt a kép alá Magda,a kislányról nem tudok.

-Régi fotó a házról Pinteres.