Múltkor a VOLT-NINCS-Tschurl házról írtam felkutatott adatok alapján. Ám van még mesélni valóm, de ezek már családi, így azután majdnem személyes emlékek.

Magda* idézte fel  izgalmas, szép délutánjait a ház hátsó traktusának rejtekén.

Ez a felnőtteknek csak egy hatalmas, szürke épület volt, szűk átjáró, fák, virágok, kút-de neki a mesék különös színpada, egy más világ.

Így:„1920 tavaszától, 3 éves koromtól, a Széchényi házban laktunk.

Nagyon szerettem ennek az igazi kis birodalomnak belső életét. A lépcsőházak (mert több is volt) ívét, az udvar mozgalmas világát, a padlás (ahol gyakran játszhattunk)  misztikus árnyait és az öreg grófnő kedves vendégszeretetét.

De imádtam a Széchenyi tér nyüzsgését. A délelőtti bevásárlás vagy a délutáni séták felfedező útjait.

Délelőtt a Várkerület felé vettük az irányt. Boltok, kirakatok, a piac zsibongó sokasága. Gyarmatárú, kávé, hús,tej, tojás beszerzése volt a feladat. Kis menetünk vezérhajója Ómama volt és a végén, a farvízen úszva nézelődtem én.

A délután, az más volt. Akkor Anyuval vagy Annával mentünk és én voltam az irányító. Ilyenkor a  kapunkból kilépve balra, a Tschurl ház felé ringtunk lassú szemlélődéssel. A ház nekem olyan volt, mint egy ásító szájú óriás. Egy kedves óriás, aki alig várja, hogy bekapjon végre.De nem kellett félnünk, nem zuhantunk le a torkán. Átlavíroztunk a kicsit sötét, kicsit dohos leheletű szakaszon. És kijutottunk a fényre, egy egészen más világba. A Széchenyi tér zajos sürgés-forgása után itt csend volt.

Bal oldalon Tschurlék míves, szép kertje pompázott. Kerítés övezte. Besurranni  nem tudtam. Arcocskámat hozzászorítva a fémháló kockáihoz sokáig bámultam a bokrok közül kivillanó kutat.

Egy urnaféle állt a tetején és két kecses kígyó igyekezett szomját oltani belőle. Láttam! ÉN láttam, hogy tekeregnek a korsó körül és üdvözlésként  sziszegve fordulnak felém.

A másik oldalon két kisebb házikó, pirinyó viskó tapadt a templom falához. Egyikük virágágyásai között egy igazi törpe városka élt. Kicsi házak,egy nagyocska szélmalom, melynek lapátját az enyhe szellő is megmozdította. Előtte tavacska, gólya,békák.  És hát a csöpp város lakói- a tevékeny törpecsalád. Mosolyogva üdvözöltek, lendítették csöppnyi karjukat és bizony mondták a nevemet és biztató szavakkal hívtak játszani. Télen nehezebb volt, mert alig látszottak ki a hó puha takarója alól.

De hát az igazság az, hogy csak én láttam-hallottam őket. Így fiatal anyám türelemmel állt mellettem egy darabig, hisz ez az én délutánom volt. De azután gyengéden megfogta a kezem és tovább vezetett a Deák tér felé, vagy az állomásra vonatokat nézni.

*Magda: Farkas Lajosné, Taby Magdolna (1917-2012). Az anyósom volt. Szinte egy évszázadon át élte soproni mindennapjait. 1917 tavasza óta 96 évesen bekövetkezett haláláig. Itt nőtt fel, járt iskolába, lett szerelmes, asszony, anya.  Felnevelt négy gyereket és 50 éven át tanította, nevelte a város nebulóit. Rám hagyta emlékiratit. Így együtt dolgozunk. A múltból, a jelenben a jövőért. Ő a téma. Én a stílus.

Képek forrása: -Soproni Múzeum, köszönet érte.-Családi fotótár.Általam készített fotó.- Cédrus Könyvkereskedés                           által kiadott képeslap.