"Falán kívül az egész környék kertből áll,
Ligetek, kertek veszik körül Sopron szép városát."

Írta Dzselálzáde Musztafa, a török kancellária irodavezetője versekkel sűrűn átszőtt krónikájában, 1532-ben.*

Lackner Kristóf polgármester rajza a városról

Nádasdy Borbála hűséges nevelőnője, a soproni Takács Ágnes.

Borbála édesapja, gróf Nádasdy Pál, a hazánknak országbírókat, hadvezéreket és mecénásokat adó történelmi Nádasdy család leszármazottja.

Gróf Nádasdy Ferenc országbíró

Nádasdy Borbála szülei

 A kislány csupán néhány évig élvezhette a társadalmi és családi helyzetéből adódó kényelmes, szép életet.

A lepsényi kúria

A háború megpróbáltatásai után sorsa a jog-és birtokfosztás, társadalmi megbélyegzés és megaláztatás volt.Hogy életben maradjon, és emberhez méltóan élhessen, az ’56-os forradalom után, mindössze 17 évesen elhagyta Magyarországot.

Volt Bécsben színésznő, Párizsban balettmester, nyugdíjba vonulása után írónő, immáron öt kötet fémjelzi nevét. A rendszerváltás óta gyakran jár haza, kulturális nagyköveti munkája mellett könyveit népszerűsíti és példát mutat olvasóinak emberségből, hazaszeretetből, vitalitásból és bölcsességből.

Nos, Borbála nevelőnője egy soproni hölgy, a hűséges, tisztességes Takács Ágnes volt. 1943-ban lépett a Nádasdyak szolgálatába.

Ágnes és Borbála a kutyusokkal

Tengernyi irodalom foglalkozik a háború előtti Magyarország cselédeinek sorsával, életével. Szociológiai és néprajzi tanulmányoktól az életrajzi műveken át a regényekig.

Gondoljunk csak Kosztolányi Dezső, Márai Sándor vagy a mi Becht Rezsőnk műveire, Nádasdy Borbála, Andrássy Ilona és Festetics György visszaemlékezéseire.

Olvashatunk keserű sorsú Édes Annákról, de urukat a kitelepítésben és nyomorban is hűen és szeretettel követő, sokszor fizetés nélkül tovább szolgáló megbecsültekről is.

A kereset kínálat kiegyenlítődött, hisz a szegény sorsú, sokgyerekes családban élő leánykáknak sokszor más munkalehetősége nem is volt, mint a közeli nagyvárosban szolgálni.

A mosó és hűtőgépek, korszerű háztartási berendezések, hatékony tisztítószerek nélküli városi háztartások pedig igényelték a fizikai segítséget. Gondoljátok el, a mosás szinte egy egész napot vett igénybe, a zöldségek, gyümölcsök télire való elkészítése is iszonyatos energiákat követelt. A polgári háztartásokban a háziasszony általában együtt dolgozott a cselédjével, megbecsülve őt.

Nézzük, Magda hogyan emlékezik ezekre a dolgokra:

„ Külön fejezetet szeretnék szentelni a mi Annánknak, aki hűségesen szolgált, segített minket hosszú-hosszú éveken át.Része volt az életemnek, mióta csak az eszemet tudom, hisz aprócska voltam mikor anyám felvette mellém, később jelentősen kibővült hatásköre a családban.

Hárman éltünk, kereső férfi nélkül, nagyanyám, anyám és én. Ómama már idős volt a háztartás vezetéséhez és egy virgonc kis unoka féken tartásához, anyám pedig kenyérkeresőként, késő estig dolgozott az Östör irodában. Kellett hát valaki, aki átsegíti családunk kis hajóját a hétköznapok tengerén.

Wágner Anna egy nagycenki 13 gyerekes cipészmester leánykája testvéreivel együtt jött be szolgálni Sopronba, így került hozzánk. Okos volt, talpra esett és ügyes, lassanként teljesen átvette a háztartást.

Minden hónap elején megkapta a pénzt, ezzel ő gazdálkodott, boldog volt, ha meg tudott spórolni valamit a családnak. Anna az étlapot is maga állította össze, a bevásárlást Ómamával intézték. Nagy szakértelemmel és igazi vadászszenvedéllyel járták a piacot, hogy minél szebbet, minél olcsóbban vegyenek.

Igen jó, családias viszony alakult ki közöttünk. Délután és esténként, ha nem volt munkája, beült közénk kézimunkázni. Anyuval együtt csodaszép szőnyegeket szőttek. Ő reggel hivatal előtt kirakta a mintát, Anna pedig kitöltötte az alapot. Állványon állt a szövőszék és csomózó technikával dolgoztak. Nyolc nagy szőnyeg készült, a legutolsó 1929-ben és hat még ma is ragyogó állapotban van.
Anna vigyázott fel a tanulásomra is, kikérdezett, ha látta, hogy tudom a leckét, mehettem dolgozni mást, vagy játszani az udvarra. Szigorú volt, nem volt mentség, ha nem volt megelégedve a tudásommal, visszaküldött az íróasztalomhoz. Szerintem velem együtt ő is elvégezte a gimnáziumot. Nagyon eszes volt, mind a tizenhárom gyerek, csak sajnos a cipész keresetből nem tudták taníttatni őket.

Festeni is nagyon szeretett és tudott is, én nem, így sutyiban mindig ő festette meg a feladataimat. Emlékkönyvemben őrzöm rajzait.
Ő volt a bizalmasom is, minden titkomat, bimbózó szerelmek édes reményeit vele osztottam meg, bár később rájöttem, hogy elmondta anyámnak, de ezt is inkább féltő szeretetből.
Amikor udvarolni kezdett neki egy törzsőrmester, anyu azt mondta ne csatangoljanak az utcán, jöjjenek fel hozzánk, ha komoly a szándék. Így mi is megismertük és megszerettük az ő Károlyát.
Karácsonyra, születésnapra Anna tőlünk mindig komoly ajándékot kapott. Anyu stafírungbeli dolgokat, Ómama ruhafélé, én meg ami a cicomára kell. A pénzének egy része pedig a takarékba ment, így az évek alatt komoly hozomány gyűlt össze és a kauciót is ki tudták fizetni.

Ómama akkor már komoly beteg volt, fekélyeit Anna kötözgette nagy szeretettel,gyengédséggel, át nem engedte másnak. Nagyon szerették egymást, Anna kikötötte, hogy amíg nagyanyám él, el nem hagyja, nem megy férjhez. Így is lett, Ómama halála után úgy érezte már nincs rá szükség, hisz én is felcseperedtem, összeházasodtak Károllyal.

Még anyu életében, a háború után is meglátogatott néhányszor. Rendes ember az ura, mesélte, nevelgeti két fiacskáját és mindent úgy csinál, ahogy nálunk tanulta, még szőnyeget is sző, büszkélkedett.
Most már nem tudok róla, hisz nagyon elszaladt az idő, talán már ő sem él. (..)”

Forrás:

Magda visszaemlékezései

Az Édes Anna c. film egy képe ill. a konyhai fotó illusztráció

 
Sopronbánfalva, Erdei malomköz 10.

Nekünk, soproniaknak, különösen kedves ez a malom, hisz szerető tisztelet övezi a tulajdonos Kárpáti családot. Erdei malom (Waldmühle)-Mühl-Tiefbrunner-Kárpáti malom, neve változása szinte elmeséli történetét is.

Óriási kultúrtörténeti érték ez az épület!

Képzeljétek el, eredete a 17. század elejére nyúlik vissza, barokk külsejét pedig a 18. században kapta, később klasszicista stílusban építették át. Megszűnéséig, 1949-ig, kétkőjáratos vízimalomként szolgált, és ő az egyetlen malmunk, melynek épülete és berendezése részben megmaradt.

Mühl János Konrád 1761-ben jutott a Waldmühléhez. Felesége hozománya és szorgalmas munkája révén vagyonát jelentősen gyarapította; a malom mellett szőlőterületeket és gyümölcsöst is vásárolt. Halála után két gyermeke, Zsuzsanna és Konrád osztozott a hagyatékon.

A 411 négyszögöl telken álló malmot, melyen az 1767-es összeírás szerint „(..)szoba, konyha, kamra volt, ahhoz csatlakozóan egy szoba és pince 20 hordó elhelyezésére, első osztályú kétjáratú malom, a földszinten két kamra és két istálló nyolc darab állattal(..)”*a fiú kapta meg.

Mühlék vagyona 1782-1814 között kilenc szántóval és egy réttel gyarapodott. A malom melletti lakóházat is átépítették 1791-ben. Mühl Konrád azzal a jóérzéssel hajthatta örök álomra fejét, hogy legidősebb fiára, a 18 éves molnárlegény Samura jelentős vagyont és egy jól jövedelmező takaros malmot hagyott.

Sámuel is szorgalmas, munkabíró ember volt így, fiának, ifj. Samunak 1849-ben már 3930 és 7200 öl kertet, a malmot és az 1848-ban megépült új lakóházat hagyta.

Szegény ifjút nem kényeztette el a sors, szép fiatal felesége, Heimler Zsófia szülés után, 16 napos picinykéjével elhunyt. A fiatalember másodszor is megnősült, de ez a házassága sem tudott kiteljesedni, családi hagyomány szerint törvényesen nem is, de különváltan éltek az asszonnyal. A molnár, feleségének külön házat épített az Erdei malom köz 3-ban.

Egyetlen leánykájuk, Katalin,1883 májusában kötött házasságot Tiefbrunner Károly bádogossal, aki Bécsben dolgozott, de nem kívánt osztrák állampolgár lenni, ezért hazatelepült. 
Tiefbrunner Károlyné született Mühl Katalin apja halála után, 1902-ben örökölte az erdei malmot és vízhasználati jogot. 

Halála után a malombirtokot négy leányuk; Elza, Katalin, Hermina és Irma (Kárpáti Sándorné) örökölte.

A Tiefbrunner lányok jó testvérek voltak, a malmot Herminának engedték át, aki nem ment férjhez és így jutott biztos megélhetéshez.
1909 és 1945 között Balogh Antal szakonyi molnár volt a bérlő, a tulajdonosok laktak vagy nyaraltak benne ill. idényben néhány szobáját bérbe is adták.

„(..)Hermina 1917-óta lakott a malomban, az udvari rész első emeletén. A malom utcai homlokzata a malompatakra nézett, első emeleti szobáit a két háború között osztrák és svájci nyaralók bérelték(..)” **
Ebben az időben a malom és környéke maga volt a paradicsom, a patak, az árnyas fákkal ölelt virágos kert, az épületre felfutó rózsabokrok, a tenisz és tekepálya. A vendégek nagyon szerettek itt, a gyönyörű vidék, a finom falatok, a kedves, művelt hölgyek és nem utolsó sorban a házigazda személye vonzotta a társaságot.

Irma férje, Kárpáti Sándor az evangélikus tanítóképző zenetanára és kora egyik legkiválóbb zeneszerzője volt, gyakran játszott vonósnégyest barátaival, köztük  Scholtz János világhírű csellóművésszel. Az édes dallam szárnyalt az árnyas gesztenyefák alatt versenyre kelve a békák koncertjével.

A szép idők sajnos elillantak.

Hermina a malmot Kárpáti Sándor legifjabb fiára, dr.Kárpáti László középiskolai tanárra hagyta, aki az egyre pusztuló épület helyreállítási költségeit vállalni nem tudván eladta azt Taródi Istvánnak,ki víziós álma, a Taródi vár építési alapanyagának szánta ezt a csodát. A pusztítást nem tudta véghezvinni, mert a malomegyüttest már az ’50-es években műemlékké nyilvánították. Így bosszúsan sorsára hagyta az épületeket és a berendezést.
Szerencsére a Kárpáti család vissza tudta vásárolni a malmot. Nagyon reméljük, hogy megvalósulnak szép és tartalmas terveik és a malom újra éled.

Ajánlom figyelmetekbe Koltai Éva,Tacsi fotó és Kovács Péter e témában készült gyönyörű képeit. 

Forrás:

Horváth Zoltán: A soproni és sopronbánfalvi molnárcsaládok és malmaik története (1767-1950), Sopron, 1993.
*41.o
** 46.o
Soproni Téma, Kultúra és Művészet, 2012 június 20.
Műemlékem. hu, 2009.07.

A malomról készült régi fotó Horváth Zoltán könyvének 47.o.látható

Szárnyalás! Technika! Újszerű csoda! 

Érdekes jelenségre figyelhetett az, aki az 1900-as évek elején valahonnan a magasból, tán a felhők közül lepillantott Sopron városára, annak néhány szélesebb utcájára. Hajnal felé álomittas, mogorva alakok,félig csukott szemmel, dühösen csapták be az előző este véletlenül nyitva hagyott ablakokat, spalettákat és bódultan dőltek újra az ágyukba. 

Hamarosan megoldódott a rejtély.

Hát persze, a villamos!

Zömök kis piros alakja harsányan csörtetett végig a kockaköves utcákon, zajcsíkot húzva a kéklő derengésbe.

A villamosvezető bocsánatkérő mosolya fölött kicsit kajánul csillogott a szeme, a kalauz nagyot köpött a nyitott ajtón át a kövezetre és valahogy nem tudta sajnálni az Indóház utca elegáns lakóit, akik most fordulnak a másik oldalukra és hortyognak tovább.

- Ő már hajnali 5 óra óta ül ezen a kis vasparipán és este 11-ig le sem szállhat róla. Ha kevés az utas, ami mostanság elég gyakran előfordul, pihenhetnek egy kicsit a kocsivezetővel, bekaphatnak néhány falatot a hazaiból. Különben egész évben itt zötykölődnek, nincs vasárnap, ünnepnap, szabadság.

Nyáron a legrosszabb, a nagy forróságban is téli posztóegyenruhában verejtékeznek, nincs pénz nyári öltözetre. 
És akkor még legyen kedves és udvarias az utazóközönséghez. Pedig nehéz és veszélyes dolgok is akadnak, múltkor is vásott utcagyerekek a Festőközben lévő kitérőben a villamos sin vájatába nagyobb kavicsokat dugtak, az egyik kocsi ráfutott és kisiklott, huzamosabb időbe telt, míg emelőrudakkal a vágányra vissza bírták tenni. Még szerencse, hogy élve megúszták! Gyakran kicsúzlizzák a villamos ablakait is, de azt mondják, azok nem a srácok, hanem a bérkocsisok, a konkurencia. 

Sajnos a megélhetés és ezzel együtt a négy gyerek és az asszony léte is bizonytalan. Nincs szolgálati szabályzat, nincs fokozatos előléptetés, nyugdíjjogosultság sem lakbérjárandóság, mint a csendőröknél meg a tűzoltóknál. A fizetésüket sem emelték évek óta. Ha zúgolódnak, könnyen megkapják, akinek nem tetszik, mehet. A társaság vezetői a forgalom visszaesésre és a bevétel fokozatos csökkenésére hivatkozva nem tesznek semmit. Hát mennének ők, de sajnos munkalehetőség máshol is alig van.

Így azután továbbra is ültek a kis piros ördögön és jót derültek legalább azon, hogy minden hajnalban ők ébresztik a város egy részét, ha akarják az alvók, ha nem.

A villamos vasút ünnepélyes megnyitása 1900. május 1-én történt. Maga a kereskedelmi miniszter jött Sopronba.

Útvonala a korábban közlekedett omnibusz jól bevált vonalát követte: Déli p. u.–Kossuth út–Újteleki utca–Várkerület–Széchenyi tér–Erzsébet utca–Deák tér–Király utca–Győri vasút.

A pálya, egyvágányú volt, ezért a Déli pályaudvar, a gőzfürdő, a Festő köz, a Széchenyi tér, valamint a győri pályaudvar előtt egy-egy kitérő épült. 

Az egész útvonalra 16 megállóhelyet jelöltek ki. Ezek közül kettőt, a Pannónia és az Ikvahíd előtt állókat, vasból készült kis váróbódéval láttak el.
Kiépítettek egy szárnyvonalat is, az Ezüst utcán (Ötvös utca) leágazva a Vágóhídig, de ez kihasználtság híján 1903 novemberében megszűnt.

Az 1922-es esztendőt a társaság több, mint 4 millió korona deficittel zárta, melynek okaként egyrészt az idegenforgalom drámai lecsökkenését tartotta, gondoljunk bele, 1922-t írtunk! Másrészről a soproniak azon szokását, hogy villamos helyett a városra jellemző (és oly kedves) átjárókat, zeg-zugokat használták.
Így azután 1923. május 31-én este a kis piros kocsik munkájuk végeztével végleg leálltak, besorakoztak a kocsiszínbe.

A vágányok azonban még hosszú évtizedekig mementóként feküdtek némán és kihasználatlanul az utcák kövezetén.

Forrás:

Lovas Gyula: A soproni villamos vasút S.Sz.1966. /2.

A mi házunk...

Szeretek itt, szeretem, hogy több mint száz éves az otthonunk, hogy előttünk is zajlott már  élet e falak között, hogy  hajdanvolt emberek feltöltötték energiával szeretettel, vágyakkal a tereket, melyek most az én életem díszletei.

Elképzelem, ahogy a fiatalasszony férjével egy remek színház, vagy csillogó bál után egymást átkarolva, beszélgetve, nevetgélve jönnek fel a lépcsőn, meg-megállnak.

A hölgyet nyomja már a szűk cipő és satuba fogja a fűző kalodája. A férfi orrában még ott a szivar finom füstje.

Hazaérve bekukkantanak a gyerekszobába, óvatosan nyomják le a kilincset és mosolyogva hallgatják a kicsik elégedett szuszogását. 

Máskor hallom  a szakácsnő reggeli zsörtölődését a konyhában, már megint nem elég hízott a liba és nem friss a kenyér. Azután kövér derekát köténykével ölelve nekilát az aznapi penzumnak.

Vagy a kis cselédet, aki odaadóan és körkörösen, így tanították, dörzsöli vizes rongyával a padlatot és takarításnál a kitámasztott ablakon rázza a szomszéd Mari fejére a port.

Este meggyújtják a gázlámpákat, finom fényük gyengéden szétterül a szobában, megcsillantva a hölgyek ékszereit, a nagypapa kopasz fejét. Lágyan hullámzik a zongora hangja, néha táncolnak is. 

Több, mint száz év… most én használom a korlátot és lépcsőt, a drága szép kilincset,a zseniális ablakkitámasztót, én sürgök-morgolódom a konyhában , mert ma sem friss a kenyér, és szeretettel nézek fel a plafonra a mai lámpánk mellett megőrzött gázcsonkokra. 

Hát így.. .az Élet folyójából ők kiléptek, most mi lépkedünk benne....

Erőt ad ez a folytonosság, biztonságot ez a gondolati örökkévalóság.

Jó pár éve szeretem, vallatom Sopront; sokfelé barangoltam hangulatos utcáin, terein, de eddig valahogy sosem fordultam le a Tóth Antal utca végén a Rák patak kedvesen futó szalagja felé. 

Pedig nagyon bájos, vidékies hangulatú ez a táj. A kanyargó víz, a szépen művelt kertek alja, távolabb egy erdőcske susogó fái és a másik oldalon a romok. Hát igen, ahogy megláttam ezeket a lepusztult falakat, a kapu széles ívét, éreztem, hogy megint találtam Valamit.

Szerencsés vagyok, mert valahogy megszólítanak ezek az öreg épületek: Itt vagyok! Figyelj rám!

Nekem se kellett több, csattogtattam a fotómasinámat és hazaérve kutatni kezdtem. Eszmecsere tudós kollégámmal, könyvtár és a jegyzeteim.
Ezt az izgalmas utazást szerettem múzeumos koromban is a legjobban; felmerült egy probléma, szagot kaptam mint a vadászkutyák és elindultam a nyomon. Apró lépésenként, egyik adat vezetett a másikhoz.
Most is így lett, egyre több” ajtó” nyílt ki előttem,egyre többet tudtam meg a soproni patakokról, malmokról, zsilipekről, festőházról, lóúsztatóról. Ezt majd mind megosztom Veletek.

Felfedezett romantikus kis romom a Steiner malom.

Az 1767. évi ház és telekösszeírásban ez olvasható „ A malom felett egy nagy konyha és kamra, együtt a kétjáratú malommal” * Volt még istálló hat állat számára és egy nagy szérű. Tulajdonosa ekkor a Greilinger család volt.

Tőlük Ifj Mühl Gottlieb, tőle pedig Steiner György vásárolta meg.
Steiner György kádármester volt, ezzel a foglalkozással a bortermelő és kereskedő Sopronban gyorsan meggazdagodott. 1886-ban a huszonkettedik, 1911-ben pedig már az ötödik a legtöbb adót fizető polgárok között.
Ügyes, vállalkozó szellemű ember volt, mestersége mellett mindig belefogott valamilyen haszonnal kecsegtető dologba, ilyen volt malmunk megvétele is. Ekkor a malom két felülcsapott vízikerékkel működött, amelyek együttesen három lóerőnyi munkát tudtak végezni, másodpercenként 400 liter vízkivétellel.

1910-ben a malomban három lakást alakítottak ki. A bérlő lakrésze a tulajdonképpeni malom, alagsorból, földszintből és padlástérből állt. Az épület szilárd kő és téglafal. Malomház és kerékház is tartozott hozzá, melyben mosókonyha és kamra kapott helyet. A molnár lakása a malomhoz épített emeletes lakóépület, földszintjén szoba, konyha, mellette szín.**

Steiner halála után az örökösök eladták a malmot a városnak. Onnan 1913-1930 Fülöp József bérelte. Fülöp több újítással is próbálkozott, például villanyáram bevezetésével, de a város teljesíthetetlen feltételeit nem tudta megvalósítani. A legnagyobb gondja azonban a vízhiány volt. „ a víz oly csekély, hogy a malomban lévő két pár követ és egy hengerszéket sohasem tud meghajtani.” ***.

A malom csak tengődött, a bérlő csaknem éhezett, így 1930-ban Fülöp feladta a küzdelmet és megszüntette a bérletet.
A Rák patak vízhozama a bányaművelés miatt fokozatosan elapadt. A malmocska pedig lassan-lassan az enyészeté lett. Most már olyan rossz állapotú, hogy rendbehozatala reménytelen, emlékezzünk rá szeretettel, kegyelettel.

Forrás:

-Horváth Zoltán: A soproni és Sopronbánfalvi molnárcsaládok és malmaik története (1767-1950) Sopron, 1993
*122.o
** 127.o
***132.o
-Boronkai Pál: A soproni patakokról S.Sz. 1967/2.sz

Akkor lesz hiteles, igaz és teljes az én régiekről szőtt mesés szőttesem, ha megidézem a hétköznapok csendes hőseit is, hisz lényükkel, életükkel, ők is formáltak minket, városunk mindennapjait.
És mi igazán az ő lépteik nyomán járunk.

Magda visszaemlékezései nyomán édesanyját idézem meg most, egy okos, bátor és erős asszonyt, aki a nők számára nehéz korban, 1917-ben, mert szakítani a konvenciókkal, változtatni az életén megteremtve kislánya és önmaga számára egy nehéz, de szabad élet feltételeit.

„ Anyám gyerekkora hamar véget ért. Pedig milyen szép is volt az a pár gondtalan év! Egy kis dorogi bányászfaluban éltek, ahol apja a bánya főkönyvelője volt. Igazán vidáman telt itt az idő, rengeteget játszottak, nyáron fürödtek a Dunában, télen korcsolyáztak. Szerettek kirándulni is, vitték kis fonott kosarakban az elemózsiát, és ha elfáradtak, letelepedtek énekeltek, meséltek táncoltak. Nagy társaságuk volt és mindig vidám hangulat. Később a gyerekek iskoláztatása miatt szüleivel és két fivérével Győrbe költöztek, Kálvária utcába.

Szerette ezt a várost is, a régi házak ódon kapualjait, a templomok megnyugtató tömjén illatát, a közeli a folyókat, a víz látványa mindig elvarázsolta. 

A baj, ahogy lenni szokott, villámszerűen csapott le rájuk. Édesapja aki jóval idősebb volt édesanyjánál, télen a jeges úton elcsúszott , ágynak esett és többé már nem állt talpra.Halála nagyon megviselte a szerető és összetartó kis családot lelkileg, de anyagilag is. Józsa mindössze 17 éves volt. 

A hirtelen megcsappant jövedelemből már nem futotta a nagy lakás, a fiúk taníttatásának és a régi életvitel fenntartásának költségeire. 
Ekkor visszaköltöztek Sopronba, ahol az özvegy családja élt.

Anyámnak munkába kellett állnia. Jól tudott németül és magyarul gyors és gépírni, így Baán Endre alispán, akinek felesége, anyám unokatestvére volt, felvette a vármegyéhez tisztviselőnőnek. Később Dr. Östör József, azaz Jóska bácsi, aki szintén rokon volt, megnyitotta ügyvédi irodáját és átcsalta magához anyut irodavezetőnek. Szép fizetést kapott, családfenntartó lett.

A fiúk bentlakásos katonaiskolában tanultak, ha otthon voltak sokat segítettek, anyám pedig ellátta őket mindennel, ami a kollégiumi élethez kellett. Még lovaglónadrágot is varrt nekik olyan szépet, hogy senki meg nem mondta volna, hogy nem új.

 De fiatal lány életét, vágyát a szerelemre, társaságra, bálozásra jó mélyen elzárta lelke titkos fiókjába. Úgy érezte az ő vállán nyugszik szerettei jóléte, élete, jövője. Meg akarta mutatni, hogy árván is megállják a helyüket a világban. 

Nagyon szép lány volt, de zárkózott,komoly és gyakran fáradt. Nem volt ideje az ismerkedésre, flörtölésre, barátkozásra.

Későn , majdnem 30 éves korában ment férjhez apámhoz, aki Bajnán volt jegyző és nagy házat vitt. Nem tudom, mert soha nem beszéltünk arról, hogy egyáltalán mit várt anyám a házasságtól, hogy szerelmes volt e, vagy csak családot, gyerekeket szeretett volna ?Tény, hogy csalódott. Rájött, hogy apám semmiféle kötődést és felelősséget nem bír, ő pedig nem tud megalkudni.

És ezt 1917-ben, be merte vallani önmagának. Érezte, hogy ha hű akar maradni ahhoz, amit az életről gondolt, el kell onnan mennie. Három hónapos voltam, amikor elhagyta férjét, a biztos egzisztenciát, a nagy házat, keretet, jólétet, erkölcsi és anyagi biztonságot, és egy szürke hajnalon egyetlen bőrönddel és karján velem, hazaköltözött Sopronba, nagyanyámhoz. 

Számára ekkor, alig 30 évesen, véget ért rövid, szinte el sem kezdődött asszonyi élete. Soha többé, pedig több mint 80 évet élt, férfit nem láttam az oldalán. Teljesen nekem és özvegy édesanyjának szentelte életét. Ám nem volt szomorú, se befelé forduló, vidám volt, nevetős, társaságkedvelő. Szerették és tisztelték a városban. Nekem megadott mindent, amiben neki kevés része lehetett, bálokba kísért, vendégségbe, táncmulatságra, kerti partikra, biciklitúrára, uszodába, korcsolyázni; minden szívnek-léleknek kedves mulatságba részt vehettem. Ő azonban már soha nem táncolt, nem vegyült a fiatal asszonyok közé, ült az idősebb gardedámok között beszélgettek, kötögettek.

Nagyanyám (Ómama) és anyám volt a családom és mivel két nő nevelt, egyedül soha nem voltam, ez volt a természetes, nem hiányzott az apa. Ómama volt a szelíd, kedves, szerető lény körülöttem, anyám a féltő szigor, ő irányította az életemet. Meg akarta mutatni, életében másodszor, hogy egyedül, saját erejéből meg tudja tartani kis családját és emberré nevel engem.
Apámat 18 éves koromban láttam először, mikor anyám úgy érezte, elég érett vagyok hogy lássam és véleményt alkossak róla. „ˇIsmerd és szeresd meg!” mondta. Furcsa találkozás volt. Apám megírta, az állomáson vár, ismertetőjegye egy újság lesz, de a peronon három férfi sétált újsággal a kezében.

Nehezen találtunk egymásra. Lelkileg sohasem. Ő kedves volt, udvarias, de nagyon távolságtartó és zárkózott. Így azután vendégek maradtunk egymás életében. Anyámmal az esküvőmön találkozott elválásuk óta először és utoljára. Udvarias kézcsók és semmi több.

Úgy érzem, anyám így volt boldog. Nyugodt és teljes volt az élete. Haláláig velem, férjemmel és gyermekeimmel élt, ő volt unokái legjobb barátja, derűs okos társa.”

Magda visszaemlékezései

Olyan megtiszteltetés és szerencse ért, hogy a napokban megkaptam Magda emlékiratait és rengeteg fényképet.

Magda, aki szinte egy évszázadon át élte Sopron mindennapjait,1917 tavasza óta 96 évesen bekövetkezett haláláig. 

Itt nőtt fel, járt iskolába, lett szerelmes, asszony, anya. 

Felnevelt négy gyereket és 50 éven át tanította, nevelte a város nebulóit. 

Átélt forradalmakat, háborút, és a nyomasztó ’50-es éveket. Megélt örömöt, bánatot, félelmet, barátságot, csalódást, léte együtt lüktetett szeretett városával.

 Visszaemlékezéseit ezekkel a sorokkal kezdi

” Emlékeimben erősen és maradandóan él édesanyám és nagyanyám (Ómama) alakja. Hogy ilyenre formálódtam, amilyen vagyok, hálás szívvel egyedül nekik köszönhetem. Nincs is nap, hogy ne gondolnék rájuk, és tudom, hogy most is velem vannak, segítenek

 Gondoljátok el, Magda édesanyja 1886-ban, nagymamája 1849-ben született. És mi most róluk olvasunk, rájuk gondolunk. Hát nem olyan ez, mint egy századokon átívelő gyönyörű kézfogás.

Ez a visszaemlékezés igazi kincs. Mesél a család életéről, a városban történtekről, de beavat ezernyi apró hétköznapi dologba is; főzés, vásárlás, szomszédolás, divat, szépségápolás, bálok és sorolhatnám.  Izgalmas ugye?  Megígérem, hogy lassanként megosztom Veletek.

Házak, épületek, otthonok, fészkek, színhelyek, tanúságtévők, emlékek őrzői, múlt idézők, társak, díszletek, lépcsők, ajtók, folyosók, ablakkeretek….itt maradtatok, meséljetek.

 A 19. század végén a gazdaggá vált soproni nagykereskedő családok újfajta élettérre, reprezentatív környezetre vágytak, mely kényelmes, biztonságos és fényűző létet biztosít számukra, ugyanakkor ezt a jómódot, erőt és védettséget közvetíti is a külvilág felé.                  

A Russ, Lenck, Fllandorffer családok pompás villáikat szinte egy időben, a zsúfolt belvároson kívül, egészséges, nyugodt kertvárosi környezetben, nagy költséggel és fényűzéssel építtették meg.

Szép és kecses kovácsoltvas kerítések,monumentális, erőt sugárzó kapuzatok,mesterien megtervezett, a házakkal szimbiózisban élő különleges kertek melyek félig elrejtették, de kihívóan látszani is engedték a többszobás, elegáns házakat.  

1879 Russ János; 1887 Lenck Kálmán; 1890; Lenck Emil; végül 1892 Flandorffer család villája készült el.

Szerencsém volt, két remek villával személyes barátságot köthettem. Az egyik, Lenck Emil Deák téri villája, melyet  Hofer  Ottó bécsi építész tervezett a kerttel együtt, 20 éven át a munkahelyem volt.

Mindig lenyűgözött harmonikus szépsége, eleganciája.

A széles kocsifelhajtó méltósága, a lépcsőház komoly és mégis bensőséges lépcsősora, a magasföldszint átriuma a körbefutó oszlopsorral.

A felülről áradó fény valószerűtlenné, szinte misztikussá tette a teret, mintha víz alatti birodalomban járnék. Azután az egymásba fűződő szobák világos derűje, tágassága.

A spaletták kedvessége, a tágas terasz otthonossága. Akkor még állt a különleges télikert és a park közepén a hattyús szökőkút.

Éreztem a 19.század végi élet hangulatát, megcsörrenő teáscsészék, halk nevetés, fehér ruhás karcsú hölgyek napernyők védelmében a fák alatt.

De éreztem azt is, hogy mikor mi találkoztunk, a ház már beszűkült, beszorított életet élt. 

A Lenck család 1901-ben a hírhedt bankbukás okán tönkre ment, elvesztette mindenét,régi fényes életét.

Egy ideig kellemes lakók, a dán királyi herceg élt a villában (majd erről is mesélek). 

1913-ban múzeum lett, szép és nemes feladat, de idegen funkció egy családot befogadni vágyó, élni akaró épület számára. Nem volt többé otthon. Szobáit átalakították; pótfalak, álmennyezet, polcok, raktárak, irodák.

Teltek az évek, évtizedek, a villa életveszélyessé vált, a múzeum néprajzi részlegének ki kellett költöznie.

Heteken át tartott a csomagolás, szállítás, melynek végeztével búcsúestet tartottunk. Bútorok, vitrinek, múzeumi tárgyak nélkül. 

Pótfalak, álmennyezet ledöntve, irodabútorok, raktárak eltüntetve. 

Különleges este volt, mert villany már nem lévén, gyertyákkal világítottunk. Így én is gyertyával kezemben jártam végig az ismert és most mégis varázslatosan új, izgalmas helyiségeket. Előtűntek az eddig rejtett faburkolatok, szárnyas ajtók, falmélyedések, beugrók. 

És csoda történt. Kitágult a tér, értelmet kaptak az eddig rejtett, elnyomott arányok, szimmetriák.  Újjászületett a szépség harmóniája.  A ház, mint egy fűzőjétől szabadult szépasszony, kinyújtózott és életre kelt. 

Egy mély lélegzet. Élet.  Felejthetetlen, varázslatos este volt. Egymásra találtunk a ház és én.

És azután most újra csend, sötétség, magány. A ház üres, lelke újra bezárult. Vár.

Forrás:

-Winkler Gábor:Nagypolgári villaépítészet Sopronban a 19. szd. végén S.Sz. 2010/1.

-Güntner Péter:A soproni polgári lakáskultúra a századfordulón I-III.rész S.Sz.1997/1.

-A kovácsoltvas inda képe: Pölcz Klaudia, kisklau 2015.09.20. készített fotója (online)