Hol lehet most kedves vándorunk, Storno Ferenc?

Az Utolsó garashoz címzett fogadóban üldögélt, a Bécsi kapu közelében. Hamar észrevette, hogy nem Pozsony felé ballag, de fáradt volt már, éhes is, lába megdagadt a sok gyaloglástól.

És a város látképe, a sok torony kecses íve is valahogy maradásra biztatta.

Betért hát a kocsmába, leült a kéményseprőcéh jelvénye mellé a kecskelábú fa asztalhoz, rendelt egy kupa bort, kenyeret és szalonnát és remélte, hogy a sors kegyes lesz hozzá és munkát talál. Így is lett. Hamarosan mellé telepedett Sopron egyik kéményseprő mestere, Hartner János, aki a munkájánál jobban szerette a jó soproni kékfrankost. Iszogattak, beszélgettek. Hamar megegyeztek, Storno a cég segédje lett.

**Megint vidám-bizakodóan nézett a jövőbe, hisz lett kenyere, fedele és munkája. A többi már rajta áll. Jól és sokat dolgozott, hamarosan üzletvezető lett, felvirágoztatta az iszákos Hartner elhanyagolt üzletét. Tekintélyt és barátokat szerzett. Titkos vágyát, hogy művésszé váljon, nem adta fel.

Szabad idejében szüntelen járta a várost és környékét és csak rajzolt..rajzolt és festett.

Megörökítette Sopront, a vidéket az embereket ,és mindent amit szépnek látott. Sőt nagy merészen felkereste a soproni rajziskola tanárát, Steinacker Károlyt, hogy órákat vegyen tőle. A mester eleinte barátságtalan bizalmatlansággal fogadta, gyanús volt neki ez a bátortalan fiatalember, aki ráadásul kéményseprő is! Hát már minden jött-ment azt hiszi, hogy talentoma van!

De mikor Storno megmutatta neki az úton és a városban készített rajzait, az öregember megenyhült. Lakására invitálta, egy pohár borocskával csillapítván a hangulatot, próba rajzott készíttetett vele. Ettől kezdve azután meg lett a tisztelet és barátság. Storno minden szabadidejét nála töltötte, sokat tanult.

Hamarosan híre járt a városban, hogy egy olasz festő járja álruhában a környéket, nagyon jóképű és ügyesen fest. Storno élvezte ezt a titokzatos népszerűséget. A hölgyek igyekeztek ismeretségbe kerülni vele. Ocskay báróné, Sophie főhercegnő, Steinlein grófné és Auersper hercegné mind-mind megrendelője és pártfogója lett. Nemsokára nagyot fordult az élete, meghalt a mestere és a fiatalember egy család és egy műhely összes gondját és felelősségét magára vállalva férfivá érett, de ez már egy következő történet.

Kicsi korom óta képességem; ha megérintek egy régi követ, tárgyat, épület falát, és erősen koncentrálok, egyszerre eltűnik körülöttem a jelen és érezni, látni, hallani, élni kezdem a múltat. Színes, intenzív képek során utazom.
Különös készülékemen át veszem hajdanvolt emberek érzéseit, lelkük rezdüléseit, bele tudok bújni személyiségükbe. Jó kis játék, izgalmas kirándulás.

Landshut komor városkapujának dőlve behunytam a szemem és felidéztem azt a kedves, tehetséges, bizakodó vidám fiatalembert, aki 1844 kora tavaszán, 23 évesen állt itt, ezen a helyen, és élete egyik legnehezebb lépésére készült. Végleg elhagyja szülei városát, az őt felnevelő, tanító-védő Landshutot.

A városban még gyorsan haladt, léptei határozott erővel csapódtak a durva kockaköveken. Vitte a haragos lendület, a düh ereje. Rövid öleléssel búcsúzott öccsétől. Nem nézett se jobbra se balra, nem akart semmi marasztalót. Lelke filmvásznán mégis sűrű elevenséggel peregtek landshuti élete képei, szeretett városa arcai; tetők, oromzatok,ablakkeretek, a fák, a vár és a katedrális. Istenem, mennyit figyelte, vizsgálta rajzolta őket!
Örökre szívébe égtek.

A kapunál hirtelen megállt, mintha szétfolyt volna belőle az erő. Nekidőlt a hűvös falnak, lassan maga mellé csúsztatta kicsiny batyuját. Behunyta a szemét. 

Itt van hát!
Menni kell.
Múltját, vagyonát, a kéményseprő vállalkozást, amit pedig két kezével épített, elnyelte az önzés és kapzsiság sötét ereje.

Szülei a temetőben, öccse szinte gyerek még, mostohaapja új felesége a kenyeret is sajnálja tőle.
Se otthona, se műhelye, se szerető családja.
Nincs helye itt.
Háta mögött a múlttá zsugorodott város. Előtte kitágult jövendő-az út, reménység, küzdelem és a győzelem ígérete.

Mély levegőt vett. Fölvette a zsákját. Tekintete éles erővel fúródott a kanyargós messzeségbe.
Elindult.

Első útja Bajorország fővárosába, Münchenbe vezetett, ebbe nyüzsgő, eleven metropoliszba, ahol anyját kísérve járt már korábban is, de gyerekként még nem érintette meg ez a lüktető elevenség. A képzőművészeti akadémia, számos festőiskola pezsgő művészeti életet varázsolt a történelmi emlékektől terhes ódon falak közé.
Stornot elbűvölte ez a miliő. Közékjük akart tartozni. Képezni magát. Művésszé válni.
Képzeletének ragyogó szárnyait a pénztelenség rideg valósága tépte szét. Pénzt kell gyűjtenie, ez az egyetlen járható út az akadémia felé.

Így azután keresztül-kasul utazván Bajorországot, hol szerzett szakmájával a kéménysepréssel, hol tehetsége adományával, kiváló rajzkészségével kereste meg napi betevőjét és gyűjtögette fillérkéit a jövőnek.
Beteg kémény mindig akadt és a jobb módú kuncsaftok örömmel aggatták szobájuk falára a Storno által megszépített szeretteik arcképeit. Sok barátot szerzett, sok tapasztalattal lett gazdagabb útja során, igazi emberképző akadémia volt ez számára.

De egyre erősödött benne az érzés, hogy nem jó az embernek egyedül lenni, olyan árva, mint az ujjam így szerető-értő család védelme híján. Egyetlen hely van a világon, mely befogadhatja és oltalmazhatja, szülővárosa Kismarton.

Elindult hát, hogy rokoni ölelésre leljen. Ez az út is kalandos volt . Bécsen, Pottendorfon, Fraknón és a mesés szépségű Rozália hegységen át. Hol tágas mezőn, olykor szénapajtában, máskor egy -egy arcképért kis akvarellért cserébe, vetett ágyon nyugovóra térve. Néha csak az útszéli fák vendégeként gyümölcsöt majszolva, időnként némi kéményseprésért cserébe egy-egy tál meleg ételt falatozva, de épen és egészségesen, bizakodással telve jutott el Kismartonba.

Reményeit azonban, mint már annyiszor, durva kézzel zúzta szét a valóság; rokonai mind elköltöztek, új városba,vagy a másik, szebb világba. Senkit sem talált, aki keblére ölelte volna.
Ez a magány, a sok megtett kilométer, a sok áldozat és szűkölködés után még keservesebb volt, mint a landshuti árvaság. Elhatározta hát, hogy nem próbálkozik itt tovább! Szerencséjét másutt keresi.
Újból útnak indult. Pozsonyon át Pestre, majd vissza Bécsbe és Bajorországba készült.

De a Sors? Isten? másképp gondolkodott felőle, egy süket horvát öregasszonyt terelt az útjába, aki tévedésből Pozsony helyett Sopronba irányította, ahol végre otthonra talált.

Forrás:
Askercz Éva: Id. Storno Ferenc életrajzi feljegyzése 1868-ból S.Sz.2000/2.
Askercz Éva: Soproni tájakon, Cédrus Art, 1998

-Storno ifjúkori képe a Soproni Múzeum tulajdona. Köszönet érte!

Landshut varázslatos középkori városka Alsó-Bajorországban. Igazi kis ékszerdoboz. I.Lajos bajor király alapította 1204-ben és történelem adta szerencséje folytán szinte változatlanul őrzi a múltat.

Mindene megvan, ami egy ilyen ódon városkát illet. 

A méltósággal hömpölygő Isar, zegzugos utcácskáin összebúvó öreg házai az óvárosban, ölelésük védelmében elegánsan emelkedő késő gótikus Szent Márton templom.

És a fölöttük büszkén terpeszkedő Trausnitz vára, melynek vaskos falai gyönyörű reneszánsz palotát rejtenek.Igazi turista látványosság. Münnchentől kb. 74-Soprontól 458 km.
Voltam ott.
Kétszer is.
De én a szokásos nevezetességeken túl akartam látni, Stornot kerestem. .

A család már több generáció óta megbecsült polgára volt a városnak. Kéményseprő céhet működtettek.
Vándoroltak-házasodtak-gyermekeik születtek, jöttek-mentek, de mindig vissza-visszatértek az ősi fészekbe.
Apja is utazás közben lelt feleséget. Kismartonban megpihenvén szerelembe esett a bécsi születésű Magdalena Regenauerrel, hamarosan összeházasodtak és 1821-ben megszületett a kis Ferkó.
A családfő visszavágyott hazai földre, így az 1823-as év már Bajorországban találta őket.

A kisfiú csak három éves volt, így Landshut, az öreg házak, a reneszánsz vár és a gótikus Szent Márton templom volt számára a Világ.

Ezek között a díszletek között növekedett, nyílt ki értelme a mindenségre, szeme a szépre.
Alap és ipari iskoláit is a városban végezte.

Jól tanult. És még ügyesebben rajzolt. Erre az ipari iskola remek terep volt, hisz itt „hivatalból” tanultak festeni, rajzolni és modellálni. Díjakat nyert rajzaival, sőt jó szemű tanárai szerették volna, ha a tehetséges szorgalmas fiú tovább tanul a müncheni litográfiai iskolában, ami a művészeti akadémia előszobája volt.

De a sors közbeszólt. Apja korán meghalt, anyagi és egzisztenciális bizonytalanságban hagyva a családot. Abban az időben egy nő nem vezethetett vállalkozást, így a megözvegyült édesanyja kényszerből hozzáment elhalt férje segédjéhez, aki, miután közös fiuk is született, csak a legminimálisabbat költötte az árvára.
Iskola, tandíj, gyertya az estéli tanuláshoz szóba sem jöhetett. A tovább tanulás sem. Kéményseprő lett a gyerek. De a művészet a szépség, az alkotás varázslatos örömét már megkóstolta és nem tudott lemondani róla többé.

Ha hivatalos úton, igazi iskolában nem tanulhatott, hagyta, hogy tanítsák pártfogói, akiket meggyőzött a fiúcska tehetségének varázsa; Herr Neff az ácsmester, akitől a várost járva, a házakat figyelve építészetet és tervezést tanult; vagy a festő Bergmann, aki a festészet fortélyaira tanította, és Pollnek a rajztanár, aki iskolán kívül is foglalkozott a lelkes legénykével, ornamentikára okítva őt.

És nem utolsó sorban maga a város, Landshut, mely szépségével, műemlékeivel, házaival , templomával igazi akadémia volt az ifjú számára.
Aki ismeri, szereti és figyeli Stornot, megérzi alkotásain, tervein, vázlatain, restaurálási munkáin Landshut üzenetét.
Storno és Landshut egy tőről fakad.

Itt átadom neki a szót, mert szebben és pontosabban én sem tudnám elmondani:
„(..) És nem utolsó sorban városom, Landshut, amelynek számos műemléke segített hozzá, hogy a régi korok művészetében eligazodjam. Ebben az időben sokat olvastam, néhanapján egészen virradatig, de még ennél is sokkal jobban szerettem rajzolni. Lerajzoltam jószerint mindent, ami kezem ügyébe került, a rajzolás tárgyaiban igazán nem voltam válogatós. Ezért aztán meglehetős sokoldalúságra tettem szert, amire későbben igen nagy szükségem is lett.(..)*
Azután mennie kellett. Édesanyja halála után megszűnt az a védő, oltalmazó szeretetbázis, amely féken tartotta a kapzsi mostohaapát. Johan Pflug újra nősült, és terveibe már nem fért bele a két Storno fiú.**
„ Hát így történt, hogy ugyan összetört szívvel, de némi készségekkel és jártasságokkal felfegyverkezve indultam el az utamon(..) Az otthon töltött időkre mindezek ellenére mégis úgy gondolok, mint számomra fontosakra (..)”

Jó utat, kedves vándor! Isten vezesse utadat ! Nem veszítjük nyomodat.

*fordítás Askercz Éva munkája
**Maximilien Storno, Ferenc öt évvel ifjabb testvére

Forrás:
Askercz Éva: Id. Storno Ferenc életrajzi feljegyzése 1868-ból S.Sz.2000/ 2.
Askercz Éva: Soproni tájakon: válogatás id. S.F. vázlatkönyveiből, Cédrus Art., 1998. A két Storno rajz is innen való.
És nem utolsó sorban saját élményeim, tapasztalataim, fotóim.

Hát, az ő léptei nyomát követtem legkitartóbban. 

Hozzá volt a legtöbb közöm, hisz elmondhatom; egy fedél alatt éltünk több mint húsz éven át.Bizony, ez egy házasságban is szép teljesítmény. 

Id. Storno Ferenccel töltöttem, dolgos hétköznapjaim legjavát. Az otthonában éltem meghitt, régi bútorai és tárgyai között.Megismertem életét- munkásságát, de gondolatait, érzéseit is.
Először hivatalból, később már szeretetből és lelkesedésből olvastam el minden hozzáférhetőt Róla és Tőle.

Sokat segítettek ebben tudós kollégáim; Askercz Éva művészettörténész, akit a múzeumban viccesen a Storno anyjának hívtunk, mert ő tárta és dolgozta fel ezt a gazdag életművet. Nemes András művészettörténész, Gabrieli Gabriella régész és Lukács Kiss Melinda művészettörténész , hogy az időrendet kövessem, mindig megosztották velem újabb és újabb felfedezéseiket, szívesen válaszoltak kérdéseimre.

Meghitt reggeleken vagy békés délutánokon gyakran üldögéltem munkaasztalánál, vagy az ebédlőjében, hallgattam a csendes neszeket, éreztem őt és családját.

Elutaztam „nevelővárosába” Landshutba is, hogy minél közelebb kerülhessek hozzá.

Minél jobban megismertem, annál jobban megszerettem ezt a kedves, tehetséges szerencsefit, ki igazán hátrányos élethelyzetéből is ki tudott törni, magasba emelkedni. És e hosszú,küzdelmes út alatt is mindig megmaradt egyszerű, szerény és bölcs embernek.Korán árvaságra jutván, igazi gonosz mostohával verte a sors, aki kiforgatta mindenéből. 

Magányosan, szegényen indult neki a nagyvilágnak, hogy megtalálja távoli rokonait, hisz nem jó az embernek egyedül lenni.

Hol szerzett szakmájával a kéménysepréssel, hol tehetsége adományával, kiváló rajzkészségével kereste meg napi betevőjét. Véletlen szerencse folytán jutott Sopronba. Tehetsége okán talált tanítókat és pártfogókat, akik egyengették életét, művészi karrierjét.
Szakmailag csúcsra jutott. Megbecsült, tekintélyes és elismert művésszé vált.
Emberileg pedig becsületes, kitartó, felelősségteljes férfiúvá érett. Felnevelte felesége árváit és saját gyermekeit. Eltemette két kicsi lányát, taníttatta, képezte fiait, később kitartó szeretettel gondoskodott kisebbik fiáról, ki súlyos beteg lett.

Id. Storno Ferenc, 47 éves korában rövid számvetést írt addigi életéről, mert értesült róla, hogy megbízzák Pannonhalma bencés templomának restaurálásával.

„(..)Így állok most, talán utam végéhez közel, öntudatosan, de nem ellustulva, hanem derekasan dolgozva – és bár lehet, hogy szorgalmam nem övezi olyan dics és fényesség mint mások fáradozásait –, mégis bizakodom. A kevesebb elismerést és fényt életem nehéz körülményeivel magyarázom, megpróbáltatásaimat, melyek ezeket az éveket gondokkal, fáradtsággal tetézték, sorsom fordulásaival magyarázom. Talán akad néhány akadémikus művész, aki ferde pillantást vet a magamfajta „ösztönös” művészre, ezen nem csüggedek, mert vigaszt jelent számomra ugyanakkor, hogy fontos társaságok választottak tagjukká, s hogy vannak olyan professzorok, akik a társadalom élvonalába tartoznak, és mégis megbecsülik, elismerik munkámat. Ettől lehet, hogy helyemben mások körzőt, ecsetet eldobva elhagyták volna már a pályát, de én nem tettem ezt. Nyugodt lelkiismerettel mondhatom, magam alakítom az értékeimet, amelyekre figyelek. Csak segítene engem Istenem, aki már oly sokszor megsegített, sok imádságom meghallgatta és vágyam teljesítette, – csak abban segítene, hogy fiaimat az emberiség hasznára és a maguk boldogulására felnevelhessem. Ehhez adj erőt Istenem. Amen.(..)”

Forrás
-Askercz Éva: Id. Storno Ferenc életrajzi feljegyzése 1868-ból :Bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta, fordította Askercz Éva. S.Sz.:2000/2.
A régi fotó a Soproni Múzeum tulajdona. Köszönet érte.

Kisuszi...az Ösvény utca és a Jezsuita kert között.

Ma lakópark áll a helyén.

Változnak az idők, az emberek és szokások. Magda gyerekei a ’60-as években már a Kisuszodába (Sportuszoda) jártak. Mert, ahogy a neve is mutatja, itt a jókedvű pancsolás, fürdőzés mellett komoly sportélet folyt.

A soproni úszóélet kezdete még messzebbre, az 1920-as évekre nyúlik vissza.

A Kisuszoda léte azonban még ennél is korábbi; az Uszoda Részvénytársaság már 1868-ban megalakult. Célja egy forrásvízfürdő és egy uszoda létrehozása. A jómódú soproni polgárok gondoskodó apaként szerették városukat, felelősséget érezve iránta, komoly anyagi javakkal is hozzájárultak Sopron szépüléséhez, a polgárok komfort érzetének javításához.                                A részvénytársaság létesítésében huszonhárom legtöbb adót fizetett polgár tetemes összeggel vett részt.

Az 1944/45-ös bombázások során az uszoda szinte teljesen elpusztult. Romjaiból kellett felépíteni a soproni úszósporttal együtt. Nem volt egyszerű; az ötvenes évek, az államosítás nehéz éveiben sorra alakultak és alakultak át az egyesületek, de a szakvezetés a sportteljesítményekre, a jó eredményekre koncentrált és az utánpótlás nevelésére fektetett nagy hangsúlyt.

Zigi bácsi

Vécsei Vilmos, Bérczi Jenő(Zigi bácsi) és Hauer Antal foglalkozott szívvel, lélekkel, szívós, kitartó lelkesedéssel, apai törődéssel a fiatalokkal.
1956 szomorú őszén a soproni úszók jelentős része külföldre távozott, az itthon maradottak dr. Arszin Milkós és Landl Róbert vezetésével szinte a nulláról, de elkezdték a soproni úszósport újjáélesztését nagyszerű elődeik nyomdokain haladva.

Ekkor kezdtek úszni Magda csemetéi is és gyakran emlegetik, hogy a nehéz körülmények ellenére életük egyik legszebb időszaka volt ez. Megélték a sport, a fegyelem, a kitartás és összetartozás élményét és egész életre szóló testi, lelki, szellemi hozományt kaptak.

Laci és Lajos, Magda fiai

Lássuk Magda véleményét
”(..) Nehéz időket éltünk, rengeteget dolgoztunk, nyaralásra, pihenésre nem is gondolhattunk. Óriási segítség volt, hogy gyerekeink egész nyáron az uszodában töltötték szinte minden idejüket. Nagyon jó kezekben voltak, Zigi bácsi, Landl Robi nagyszerű szakemberek és kiváló pedagógusok voltak.

Fegyelmet tartották, jól kifárasztották a srácokat estére. Nem volt csavargás, bandázás. A sport, a teljesítmény, a versenyzés kemény tartást adott nekik, nem volt a kamasz éveikben semmi gond velük.

Az edzések és versenyek kitöltötték minden idejüket.

Lajos

Nagyon sok érmet gyűjtöttek és nagy kedvvel csinálták. Mi szülők pedig örültünk, hogy jó helyen tudjuk a gyerekeinket.

Lajos

A versenyek során sok helyre eljutottak, amit bizony mi nem tudtunk volna megadni nekik. Bejárták az országot, sőt még Ausztriába is versenyeztek. Szegény fiúk akkor ittak először colát és nem merték bevallani, hogy az annyira áhított ital Fagifor ízű.*

Mivel nem volt fedett uszoda, ott edzettek ahol tudtak ( Petőháza, Tómalom, Győr), de a mostoha körülmények ellenére kiváló eredményeket értek el, minden versenyről éremmel jöttek haza.
Ha időm engedte, délután meglestem a srácokat az uszodában, ott ültek nagy társasággal a gyümölcsfák árnyas védelmében, beszélgettek, bolondoztak, falatozták a hazait.
Később elkezdődött a kemény edzés, órákon át rótták a köröket faltól-falig lelkesen.

18 éves korukig járhattak edzésre, versenyekre, mikor búcsúztatták őket, megköszöntem Zigi bácsinak és Robinak, hogy segítettek gyermekeim nevelésében, mindig szigorúan vették az úszó sportot és megtanították őket közösségben élni, egymásra tekintettel lenni, harcolni és győzni.(..)”

Forrás:

Magda emlékiratai és fiai visszaemlékezései

Horváth Zoltán: ifj. Fiandorffer Ignác élete és munkássága (1816–1891). S.Sz. 1995/2.sz

http://www.sopron.hu/Sopron/portal/front_show…

*köhögés elleni kanalas orvosság

Hőség kibírhatatlan. A napsugarak éles tűi szurkálják bőrödet, az agyad helyén fortyogó láva. Az aszfalt olvad a lábad alatt és az izzadt testek kipárolgása émelyítő.
Oh, egy megváltó csobbanás a kristálytiszta vízbe, melynek hűs érintése feloldoz, gyógyít, életre kelt.

Lovag Kömáli Flandorffer Ignác

Kossuth Lajos u. 10.

.........vagyis Indóház utca 8. 

E helyt nem a villa maga ejtett rabul, hisz nem éltem, nem dolgoztam benne, nem alakulhatott ki kapcsolat köztünk. Termei, szobái ismeretlenek maradtak. Elmaradt az időutazás. Egyszer ugyan, bemerészkedtem az épületbe, nagyon kedvesen fogadtak, de ez a kis idő kevés volt arra, hogy átvegyem a ház ritmusát, lüktetését, emlékeit.

Itt az ember, egy nagyszerű, önzetlen tehetséges egyéniség ragadott magával.

Mellszobra a Kossuth utca torkolatában áll.

Kőmáli Flandorffer Ignác bornagykereskedő, széles látókörű, világlátott ember, zseniális üzletember, aki hatalmas vagyonát vállalkozásokba és alapítványokba fektetve mindenkor önzetlen módon szerette és szolgálta Sopront. 

Nemesi címerének pajzsán ez áll: „Hűséggel és állhatatosan”

1816-ban született Sopronban jó módú kereskedő családban. Elemi iskoláit itt végezte, majd Bécsben tanult kereskedelmi ismereteket. Tanulmányai végeztével bejárta egész Itáliát, gyűjtve a tapasztalatokat, pallérozva elméjét. Hazaérve átvette apja cégét és ettől kezdve fáradhatatlanul dolgozott városáért.

Legnagyobb szabású műve a soproni gázgyár létrehozása volt. A városi tanács felhívására Flandorffer vállalta, hogy egy év alatt felépíti a gyárat, így is lett. 1866 szilveszterén fényárban úszott Sopron.

Az elhagyott gyár falán emléktábla..

Legszebb alkotása a Városszépítő Egyesület megalapítása volt, 1869-ben. Fontos feladatának tartotta a város fásítását, kertek, parkok kialakítását, az Erzsébet kert mellé még gyerekjátszóteret is tervezett. Gyakran járta a várost és szerető apa szemével nézte, hol kell járdát építeni, utat javítani, virágot ültetni.

Legemberibb létesítménye a szegényápolda volt, úgy tartotta, hogy szegény elesett embertársai ne kórházban, de nyugodt, tiszta menedékhelyen élhessenek.

1892-ben fia, Pál, felépíttette a család a Kossuth utcai villáját, melyet rokonuk, a híres bécsi építész Hofer Ottó tervezett. Az épületet bombatalálat érte és csak kevesebb, mint a fele maradt épen.

Ha végigmentek a kerítés mellett, láthatjátok még a csodás kovácsoltvas remeket hosszan húzódni.

Winkler Gábor leírásából tudjuk, hogy „az épület középtengelyébe nagyméretű, a nyolcszög három oldalával záródó szalon került.” Tágas ebédlő, hálószobák, úriszoba, vendégszobák, gyerekszoba közvetlenül a szülői háló mellett, ( ez abban a korban ritkaság volt) alkották az épületet. A kiszolgáló helyiségek és a személyzet az alagsorban kapott helyet.

1852-ben kezdte építtetni borászatát a mai Táncsics Mihály, Kölcsey és Kossuth utca által határolt hatalmas területen. Hamarosan megépült a monumentális együttes; hosszú villaszerű épületek sora, raktárak, irodák, fedett tárolók kocsiszínek és az egész alatt hatalmas pincerendszer. Sajnos ennek nagy részét is elpusztította a háború. A pincék mellett két tanú őrzi hiánytalanul e régi gazdag és termékeny élet emlékét, a Kölcsei u. 1 számú  romantikus tornyos ház, és a Taverna étterem íves vonulata.

A mai Kölcsey utcán végigsétálva tényleg Flandorffer lába nyomán járunk. Ha beleszimatoltok a levegőbe, érzitek talán az erjedő must édes illatát, halljátok a várakozó fuvaroslovak türelmetlen horkanását, a rakodást irányító pincemester csattanó  vezényszavait, a guruló hordók robaját. Köztük pedig ott ballag egy alacsony, gondolataiba merült férfi, kedvesen köszön vissza az őt üdvözlőknek, de fejében fehér és vörösbor tenger, számlák, hordók és fuvarozás jár. És szeretett városa ezernyi megoldandó problémája.

A villa hátulsó traktusa ma

Érdekesség kedvéért, a cég borkészlete 1893 máj. 28-ik leltár szerint:
243.329 l fehérbor, 355.295h l aszú, 449.703h l vörösbor és 46.000 db. palackozott bor.

Flandorffer borai eljutottak az osztrák német, később az angol és amerikai piacra is. Ő volt Ferenc József egyik udvari borszállítója. Munkássága révén a magyar boroknak hírnevet és piacot szerzett.
Magas rangú kitüntetései, oklevelei mellett, legfontosabb volt számára a soproniak elismerése és szeretete, még életében utcát neveztek el róla. (A mai Táncsics utca).

Nagyon örülök, hogy egy újonnan létesült utca, mely a Táncsics utcát köti össze a Vitnyédi utcával, végre megkapta ennek a nagyszerű embernek a nevét.

Forrás:

Horváth Zoltán: ifj. Flandorffer Ignác élete és munkássága (1816–1891) I. S.Sz.:1994./4. 

Horváth Zoltán: ifj. Fiandorffer Ignác élete és munkássága (1816–1891) II.S.Sz.:1995./2. 

-Winkler Gábor: Nagypolgári villaépítészet Sopronban a 19. század végén. S.Sz.: 2010/1.

Az archív fotó a Soproni Múzeum tulajdona. Köszönet érte.

A Zettl-Langer Gyűjtemény
Balfi utca 11.

A mai értelemben vett közparkok Európában a 18. században jelentek meg.

A városiasodás, a polgári létforma magával hozta az igényt a természet szépsége, a zöld, a növények iránt.   Persze ekkor elsősorban magántulajdonban lévő kertekről volt szó, melyek a nagyközönség számára is nyitva álltak.

Városliget 1860 körül

A századfordulóra a magyar kertkultúra igen magas, európai színvonalat ért el, egyre másra nyíltak, uralkodói vagy magánkezdeményezésre, a városi parkok; a budai Városmajort II. József terveztette 1785-ben, Pesten a külvárosban jött létre az Orczy-kert, melyet báró Orczy László nyittatott meg a közönség előtt, és

 a Margit sziget, mely József nádor magánbirtoka volt.

Vagy vidéken, Pozsonyban, Kolozsvárott és...

Sopronban az Erzsébet kert.

Úgy esett a dolog, hogy Preysing generális 1737-ben házat vett Sopronban, melyhez föld, a mai Erzsébet kert,(akkori nevén Neuhof) és malom is tartozott. Később a generális meghalt, özvegye nem sokat törődött a kerttel és az akkor már rajta álló épületekkel, így minden pusztulásnak indult. 

1763-ban a család árverésre bocsájtotta az ingatlant.
A licitálásba a város is bekapcsolódott, mondván: a városi sörfőzőt, (mely tűzveszélyes üzem volt, ezért a városfalakon kívül, a mai Csatkai utca közepén állt) rossz állapota miatt új helyre kell telepíteni. A Neuhof remekül megfelelne erre a célra.

Az árverés sikeres volt a város 6010 Ft-ér egy hatalmas kert, több rozzant épület és egy halom nagyra törő terv birtokosa lett. Mindenesetre gyorsan rendbe hozatták a romokat, és 1764. február 29-bérbe is adták Ottinger sörfőző mesternek, aki a következő évben már 366 akó finom nedűt mért ki. 

Két év múlva felépül a szárazmalom is. Azután a Deák kút vizét vezették erre, így két csinos tavacska, később egy kis kápolna is emelte a kert fényét.

1800 körül már népszerű sétahely, kedvelt kirándulóhely volt a Neuhof. 

Bredetzky Sámuel soproni tanító panaszkodik ugyan, hogy a kert „ezer kellemességgel kecsegtet”, de igencsak elhanyagolt. A kedves, meghitt lugasokat felveri a gaz, szegény Mars szobra nagyon elkopott,kifacsarodott lábaival inkább visszatetszést kelt a sétálókban, nem is beszélve a gyermekeket riogató Neptun szörny ábrázatjáról.

A város sajnos évtizedekig nem sokat törődött a kerttel. Leginkább az adóbevételek növelése volt a cél, így azután előbb egy színésznek adtak engedélyt zenei akadémia működtetésére (de csak nappal, az esti világítást a tűzveszélyre való tekintettel megtiltják), majd a sörfőzde bérlője állított körhintát. A hevenyészve felállított nyári arénában cirkuszosok és színészek bűvölték a publikumot, a sörházban pedig remek cigányzenekarok váltották egymást.

Az ötlet bevált, a sok mulatság rengeteg embert csábított, jócskán megnövelve a bérlők és így a város bevételt és... pusztítva a kert természeti szépségeit.

1847-re megépült a Déli vasút, mely közelsége miatt szegény lepusztult Neuhof újjászületését is szükségessé tette. A kertet kipucolták, a szobrokat eltüntették, angolkertet varázsoltak a kopott park helyére. 

A Honderű című lap 1847- nyári számában így számol be e jeles eseményről.„ ..Különös díszére szolgál Sopronnak a közönség használatára ujólag megnyitott ujkert (Neuhof) nevet viselő regényes sétahely, mely kivált népünnepélyek rendezésére különösen alkalmas. Ide gyűjté vala (..)az egész soproni közönséget azon fényes világosítás, zenészet és népies tánczok és vidámságokkal összekötött ünnepély(..)”

A nagy népszerűségnek örvendő park a városi élet, fontos, jellegzetes színterévé vált. Tartottak itt elegáns bálokat és színes táncmulatságokat. A város üvegházat építtetett, gesztenyefákat ültetett.
1889-ben pedig megépült, a most hűen újjávarázsolt, elegáns zenepavilon, hosszú-hosszú évtizedekig szórakoztatva, andalítva a közönséget.

A század végére a Neuhof név lassan kikopott a használatból, a tragikusan elhunyt császárné után Erzsébet kertnek kezdték nevezni a soproniak.

1899-ben a város megvásárolta a Bánfalva felé eső kertet, így jelentősen megnövekedett a park területe, sőt még egy szép új üvegház is elfért az új részen.

A huszadik század elején vendéglő épült a kert közepére, amely érettségi bankettek és találkozók jellegzetes színhelyévé vált. Közelében, kedvezve a vendégeknek, kecses kis időjelző bódét állítottak fel. A patak mellett később katonai teniszpálya létesült,sportra csábítva az ifjúságot, lánykoránban Magda is gyakran pattogtatta itt a labdát. Értékesen szép volt már akkor is a vénséges vén mamutfenyő

A pályaudvar közelsége eddig mindig csodálókat, sétálókat és mulatozókat hozott a parknak, az 1944/45-ös bombázások idején ez a közelség lett a veszte. A kíméletlen bombák feltúrták, rommá változtatták az egész kertet. Elpusztult a vendéglő, a teniszpálya, az időjelző, a zenepavilon, a gyönyörű fák és növények..és elsüllyedt sok emlék, nevetés, zene , tánc, fiatalság, öröm emléke.
Azután felépült a SOTEX kultúrház.., de ez már egy másik történet.

A fotók a Soproni Múzeum tulajdona, köszönet érte.

Forrás:

- Csatkai Endre: Kétszáz éves közkert Sopronban S. SZ 1963. 3.sz. 52-60.o.
-Sisa József/A közparkok története Magyarországon 1914-ig – rövid áttekintés -MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Művészettörténeti Intézet én.
-DOKTORI DISSZERTÁCIÓ „Társalkodási kertek, promenádok, mulató- és népkertek”. A Habsburg monarchia közparkjai: magánkertek és városi parkok buda-pest társas életében (~1870--1918) (Kitekintéssel Bécsre, Prágára és Zágrábra) MAGYAR ERZSÉBET 2008.
* Bredetzky Sámuel soproni tanító leírása uo. 56.o.

Múzeumi munkám során  kezembe került  néhány kép a villáról, megdöbbentett szépsége, eleganciája, az egész pompázatos kinézete, hisz mára sajnos annyira körbeépítették, beszorították ezt a csodát, hogy csak szeletelve, részleteiben láthatjuk.

Rejtőzködő Madonna az Erzsébet utca felől

Az Erzsébet utca felől, a volt zeneiskola olyan, mint egy családi ház, a Rákóczi utca 5.sz. kapuján belesve szomorú bérháznak tűnik, a Deák étterem mögött már sejteni lehet valamit.

A villa hóesésben még titokzatosabb

Legszebb arcát a Pázmány Péter utca felől mutatja. Nehéz összerakni ezeket a részletek egy egységgé, nehéz elképzelni, milyen lehetett ez a gyönyörűség fénykorában.

Én még munkám során bejutottam az épületbe és ahová csak lehetett bekukucskáltam. Bóklásztam a kertben is, de már csak a bozótosban megbúvó törött szobrokat, lepusztult kőpadokat és korlátcsonkokat találtam.

Pedig..
A soproni nagypolgári villák közül az elsőt Russ János bornagykereskedő építtette, az Erzsébet utca és Deák tér által behatárolt hatalmas területet felhasználva. Az 1855 és 1893 között több szakaszban készült épületet kiváló építészek, Handler József és Nándor, ill. Ludvig Schöne neve fémjelzi.

Handler Ferdinánd

A Russ család tagjai Sopron elismert és megbecsült polgárai közé tartoztak. Anyagi biztonságuk, társadalmi rangjuk mellett a művészeti életben is jelen voltak, palotájuk a soproni zenei élet jelentős találkozó helye volt, ahol gyakran időzött Goldmark Károly, később Dohnányi Ernő és Bartók Béla is.

A család leszármazottja a világhírű csellóművész Scholz János.

Hogy milyen volt a villa a század elején mesélje el egy szemtanú, Leichtmann Aliz, aki Russék üzlettársának leánykájaként apjával töltött pár napot a családnál.

„ A villát hatalmas park veszi körül, a széles hófehér kavicsokkal felszórt sétautak, a nyírt bokrok, a virágágyások tomboló színei, az utak mellett elhelyezett ókori témájú szobrok elbűvölő hatást keltenek.

A palota, bátran nevezhetem így, Deák téri bejáratához dús koronájú fák hosszú sora vezet, előtte, mintegy játékos, hűsítő ajándék, bájos kör alakú szökőkút ontja a vizet….Az előtérből a magas, elegáns, mégis bensőséges hangulatú lépcsőházba jutunk. Ablakai színes üvegén varázsos fény vetül a lépcsőkre…. Elhelyezést a nyugati szárny emeletén kaptunk.

Nagyon szép, derűs a szobám. A falakon világos tapéta, az ajtók és a plafon fehérre festve. Apa szobájának mennyezetét egy nagyméretű olajfestmény díszíti, kuncogtam magamban, elalvás előtt nézheti az angyalkákat. Végig sétáltam néhány szobán, gyönyörűek az ajtókeretek és a felettük kialakított falkeretek.

Az egyiken Schubert elefántcsont profilját foglalja keretbe a mesteri fafaragás, a másikon két kis angyalka mosolyog egymásra.

A legtöbb szobában hatalmas tükrökkel díszített kandalló adja a meleget. Hűvös estéken, nyáron is befűtenek. Vacsora után a szalonban beszélgettünk. A sötét színű tapétával borított falak mellett három zongora is áll. A mély árnyalatú selyemfüggönyökön tompa aranyszínben tükröződik a sok –sok gyertya fénye. A mennyezet faburkolatú, kazettáit élénk színű festmények lágyítják. A bútorok is csodaszépek, a mi bécsi villánk is elegáns, de ennyi értékes porcelánt és festményt együtt még nem láttam.

A ház asszonya nevetve mesélte:

- Családunk olyan sokáig élt már ebben a házban, hogy nagyon sok értékes tárgy halmozódott fel. Nézzék meg a zeneszobát, tele van híres hangszerekkel. Gyakran használjuk is őket, hisz nálunk mindenki művészi fokon zenél. Jöjjenek el egyszer egy kamaraestünkre. Híres muzsikusokat hívunk, és ilyenkor velük játszanak a családtagok is. -
Szép koncert után élményekkel telve tértem nyugovóra, kinyitottam a nagy ablakot, a park fáinak susogására aludtam el.

Másnap a kert végében lévő teniszpályán vívtunk vérre menő csatát. Délután a könyvtárszobába vonultam vissza, meglepődtem, hogy milyen gazdag zenei gyűjteménye van a családnak. Üvegszekrényben, gondosan védve több mint 6000 eredeti kotta…Szép volt itt, szinte főúri pompa és a művészetek varázslatos világa a vett körül. Nehéz szívvel búcsúzom…”

Elköszönünk mi is Aliztól és a villától. Szomorúan állapíthatjuk meg, hogy ma már nyoma sincs a hajdanvolt szépségnek, eleganciának és gazdagságnak. Ez a villa is becsukta lelkét és vár.

Leichmann Aliz kitalált személy, a naplóhoz felhasznált adatokat

Forrás tehát:

Winkler Gábor:Nagypolgári villaépítészet Sopronban a 19. szd végén S,Sz. 2010/1

Nagy Alpár: In memoriam Scholz JánosS.Sz, 1996/ 1 

A Russ villa  déli homlokzata kerttel, egykori kőnyomat Winkler Gábor tulajdona S.Sz. 2010/1. 17.o.

A lépcsőházi fotók Persa András felvételei S.Sz. 2010/1 24 és 25.o.

Archív fotók a Soproni Múzeum tulajdona, köszönet érte.