Hát igen! Egy családi titokról lebbentem fel a fátylat és megosztom Veletek Ómama kézzel írott, 1883-as szakácskönyvének egyik titkát.A farsangi fánk....

Habkönnyű, édes gyönyörűség. Falatnyi költészet.  Aranybarna telt domborulatát kecses fehér szalag öleli. Tetején finom édes hópelyhek csillognak. Ruganyos-laza tésztája habként omlik a szájban.

Mellé nap érlelte ragyogó sárga baracklekvár dukál. Csoda!

Története is mesés: állítólag az egyszerű nép között álruhában mulatozó Marie Antoinette kóstolta egy bálon. Annyira ízesnek találta, hogy megszerezte a receptjét és attól kezdve főszakácsa  gyakran örvendeztette fánkkal a királyi udvar vendégeit.

Mások szerint egy mérges bécsi pékné, maroknyi kenyértésztával akarta megfegyelmezni a türelmetlen vevőket, ám elvétette a célt, s a tészta egy forró zsírral teli lábasba pottyan. És pillanatok alatt arany barnára sült.

Szerintem Ómama fedezte fel.

Ő Magda 1849-ben született nagymamája, akivel együtt éltek, annak 1937-ben bekövetkezett haláláig szeretetben, egyetértésben.  Magda nagyon sok mindent tanult tőle  életről, emberi tartásról,a háztartás és asszonyi munka fortélyairól is.

Ómama 1883-ból származó kézzel írott szakácskönyve.

"Édes lányom, a fánksütésnek meg kell adni a módját. Csak az fogjon hozzá, kinek elég ideje, türelme van, és betartja a legfontosabb szabályokat. Minden alkotórésznek a liszttől a kovászig langyosnak kell lennie.  És tudod, a tészta olyan, mint a csecsemő, gyakran kell pihennie a jó meleg  takaró alatt. A zsír hőfokát eltalálni meg külön művészet , nem lehet túl forró, de langyos sem. Azt is jegyezd meg, hogy a fánk csak frissen jó. Mindig annyit süss, ami elfogy. De ezzel nekem még nem volt gondom.

Hát lássuk! Mi a titok:

Hozzávalók: 3 dkg élesztő, 1 kanál cukor, ½ pohár tej, 3 dkg vaj, 4 tojássárgája, ½ kávéskanál só, 50 dkg liszt, zsír a sütéshez

Pici langyos tejben keverjük el a cukrot, tegyünk bele kevés lisztet és az élesztőt. Meleg helyen kelesszük meg.  A vajat keverjük habosra, adjuk hozzá a tojások sárgáját a megkelt élesztőt, és a lisztet. Fontos, hogy a lisztet felhasználás előtt pár óráig száraz meleg helyen tartsuk. Addig verjük fakanállal, még szép hólyagos nem lesz. Akkor tudhatjuk, hogy jó, ha a fakanálról leválik a tészta. Tegyük párna közé, meleg helyre. Két óra alatt szépen megkel. Ekkor borítsuk ki egy belisztezett gyúrótáblára. Húzogassuk ki, kb. egy ujjnyi vastagságúra, majd fánkszaggatóval szaggassuk ki a kis korongokat. Takarjuk le és meleg helyen hagyjuk pihenni még vagy jó fél órát. Közben egy nagyobb lábasban olvasszuk fel a zsírt. Vigyázzunk, ne legyen túl forró, de langyos sem. Szép sorban helyezzük bele a fánkocskákat, és lefedve süssük szép pirosra, ezután fordítsuk meg őket és most már fedő nélkül pirítsuk meg a másik oldalát is. A zsírból kiszedett fánkocskákat finom vászonnal letakart szitára szedjük. Baracklekvárral tálaljuk."

Forrás:

- Ómma szakácskönyve

- Magda visszaemlékezései és sütési módszere

- Anthelme-Savarin/Az ízlés fiziológiája, Fapadoskönyv, 2012

A farsang a sötét tél búcsúztatásának,a fénnyel, meleggel érkező  tavasz köszöntésének ünnepe. A nagy evészet- ivászat, a gondtalan szórakozás időszaka, mellyel szinte áhítjuk a természet bőséges áldását, és felkészülünk a hosszú böjtölésre. A befelé fordulás és elcsendesedés idejére. Ha még él lelkünkben e vágy…

Lássuk milyen volt a farsang Magdával, Sopronban, a 30-as években:

„ A báli szezon a főiskolások, erdészek, bányászok, kohászok báljával kezdődött a Kaszinó összes termeiben. Majd a magyaros és vitézi bál következett és mindennek a koronája február utolsó szombatján a főiskolás álarcos bál.

Nagyon szerettem táncolni, ki nem hagytam volna egyetlen mulatságot sem. Óriási volt az izgalom, a készülődés, hisz ugyanazon ruhában megjelenni egy- egy bálon halálos szégyen lett volna. Így azután báltól bálig szorgalmasan dolgoztunk. Sokszor átfestettük vagy teljesen átszabtuk a ruhát.

Felhasználtuk a divatlap ajánlatait ...

...és sóvár szemekkel figyeltük a népszerű pesti színésznők öltözködési praktikáit.

Persze akkoriban nem volt TV ami elvonta volna az időt, figyelmet. Sosem ültünk tétlenül, összejöttünk, beszélgettünk, de a kezünk folyton járt; varrtunk, kötöttünk, horgoltunk.

Nagyon szép ruháim voltak mindig, elegánsak és diszkrétek.

A bálba mindig gardéval (kísérő) mentünk. A gavallérok kiöltözve,szmokingban vagy atillában vártak a bejáratnál. Ők helyezték el kabátjainkat a ruhatárban, majd karonfogva felvezettek a táncterembe

Itt várt azután a nagy Ő, aki átvett és körbesétáltunk, mintegy bemutatva a társaságnak.Nagyon dobogott a szívem, izgultam szép vagyok-e, tetszem-e.

A mamák a karzatról gyönyörködtek bennünk. A jelmezek szépek és találékonyak voltak. Izgalmas volt, mert általában már álarcban érkeztünk. Nagyon szerettem a jelmezbálokat, mert a mögé bújva kicsit más lehettem, merészebb, bátrabb, frivolabb, mint aki voltam.

A bál elnöke adta meg a jelet a táncra, kiválasztott egy szép hölgyet és elkezdtek suhanni-keringeni a gyönyörű muzsikára. Lassan a többi pár is bekapcsolódott. Ment ám az iram, a lekérés. A lányok hódítani akartak, méghozzá minél többet, a fiúknak pedig versengeni kellett a lányért.

A maszkokat csak éjfélkor lehetett levenni, mindenki azon volt, hogy minél később ismerjék fel. Szerettük megviccelni a gavallérokat, egyszer Cuci barátnőmmel, aki már férjnél volt, mindketten zsokénak öltöztünk. Egyforma magasak és karcsúak voltunk, igyekeztünk azonos hangon beszélni, szegény férjét a végén úgy összezavartuk, hogy nem tudta melyik is a felesége. Vicces dolgok is történtek, mert sokszor csak a végén derült ki, hogy kinek is súgta a bűvölő szavakat a szépreményű gavallér. 

Éjfélkor szünetet tartott a zenekar, a bálozók, ki-ki a saját társaságával asztalhoz vonult. Ekkor ettek ittak a táncosok. Én nem bírtam enni csak egy kis üdítőt vagy pezsgőt kortyolgattam. Volt úgy, hogy pincér szolgált ki, de olyan is, amikor batyus alapon zajlott a csemegézés. A fiuk ilyenkor kérték el a táncrendet és lefoglalták a szupécsárdást és a keringőt. A lányok óvatosan intézkedtek, ravaszkodtak, mert ezeket a táncokat csak a mindenkori nagy Ő kaphatta. Figyeltük is nagyon, hogy ki kivel táncol, mert itt sült ki, hogy ki a kiválasztott, kiért rajong a lány és áhítozik a fiú. Olyan volt ez, mint egy rejtett szerelmi vallomás. Ezek a titokzatosságok, kicsi tiszta játékok tetté széppé az egészet.

Reggelig folyt a tánc, a mamák kezdtek elálmosodni, mentek volna már haza, mi persze nem, ezért igyekeztünk az ellenkező oldalon táncolni, hogy ne inthessenek indulót. Azután egyszer csak vége lett a bálnak. Hirtelen elkezdett iszonyatosan fájni a lábam, tánc közben soha nem éreztem, de lefelé a lépcsőn gyakran mentem harisnyában.
Másnap délelőtt alvás, de délután már fogadtuk a bálon bejelentkezett első vizitelőket."
Magda emlékiratai nyomán

A fotók Magda albumából valók.A korabeli újságok (a színésznő Muráti Lili 1912-2003 Magda korában híres színésznő) és a cipő online letöltés.

Magda szája szélén nosztalgikus kis mosollyal emlegette mindig, hogy régen? "Régen minden szebb volt, igazibb. Fiatalság gyönyörű ideje. A csillagok is fényesebben ragyogtak, tisztább volt az ég és gyengédebben sütött a nap. És megvolt a négy évszak, nem úgy mint ma, amikor a télikabátból egyszerre a nyári ruhába ugrunk.

Micsoda telek voltak akkoriban! Istenem!  Napokon át nagy pelyhekben hullott a hó, tündérbirodalommá varázsolva az ismert soproni utcákat.  Hideg volt, de gyönyörű. Járhattunk síelni, korcsolyázni.

Sízni nagyon szerettem és akkor, a ’30-as években ez a szép sport még nem volt olyan költséges, mint manapság.

Kellett hozzá egy sítalp, egyszerű kötéssel. Egy jó bakancs, ami nem ázott át, egy vastag igazi posztó nadrág, erről lepergett a hó. A pulóvert magunk kötöttük, hozzá sálat és kesztyűt. Ezzel aztán elvoltunk évekig, nem is gondoltunk új szerelésre. A lécek talpát mindig saját magunk vakszoltunk, attól függően milyen volt a hó. Sokszor a viaszt be is vasaltuk forró vasalóval. A Deák téren találkozott a banda,csapatokban vonultunk, mindig volt egy vezető, aki jól ismerte a terepet. A léceket a vállunkon vittük, soha nem engedtük, hogy a fiúk segítsenek.  Beszélgettünk, viccelődtünk, gyorsan felértünk a Hackstock* tetejére . És azután  jött a csoda;suhanni a havas lejtőn, a szél belekapaszkodott a hajamba, úgy éreztem repülök. De nem csak a kijelölt pályán száguldottunk. Az ismert erdei ösvényeket is belepte a hó, így bejártuk az erdőt keresztül-kasul, egészen Brennbergig . Remek volt a friss hóban a vad nyomába  járni. Hol kapaszkodtunk, hol csúsztunk, néha nagyokat estünk. De jó mulatság volt.

A Mukkon egy kis vendéglőben megpihentünk, ettünk  és napoztunk egyet, azután hajrá!Tovább!  Néha egészen az Asztalfőig mentünk. De ez már jó nagy túra volt.

Ha ügyesek voltunk és korábban érkeztünk haza, akkor a hegy alján megbúvó kedves kis turista házban, a Hatvan házban még megittunk egy csésze jó meleg teát és úgy bakancsosan, pulóveresen táncra is perdültünk.Hazafelé azután egészen a Deák téri időjelző házikóig lecsúszhattunk, és csak  itt kellett lecsatolnunk. Tehettük mert akkor alig járt autó az utakon.

Ha a délutáni elfoglaltságunk olyan volt, hogy sítúrára nem futotta, akkor korcsolyázni mentünk.Akkoriban három jégpálya is volt a városban. A Nándor fasori Bakter,mi ide jártunk, a Papréti és  egy a Vasutas Sportpályán. 

Én már hatéves koromtól korcsolyáztam édesanyám vagy Ómama felügyelete alatt.

A Bakter volt a legközelebb hozzánk. A Nándor fasori új kerítés kapuján kellett bemenni, középen egy előcsarnok, jobbra balra egy egy csatolóhelyiség volt. Szegény gardémnek nem volt ez nagy élvezet, mert míg én boldogan siklottam körbe-körbe, ő fagyoskodhatott a pálya szélén.

1931-ben kibővítették az épületet, kialakítottak egy melegedő részt is,...

...de "elkéstek", hisz ekkor ,14 évesen felügyelet nélkül, barátnőkkel és gavallérokkal jártam le a pályára.

Ekkor vált számomra igazán élvezetessé a korcsolyaélet,őrizet nélkül jöhettem és  megjelentek a gavallérok. Már nem csak róttuk a köröket egymás után, hanem az udvarló karján lebegtünk, akár a bálban. Mire én végre nagylány lettem a korcsolyapálya világítása és a  zeneszolgáltatás is korszerűbbé vált, mintha csak nekem szánták volna ajándékba. A pálya fölött kifeszített huzalokra szerelt izzólámpák ontották a fényt, így már este nyolcig lehetett korizni. A muzsikát pedig  az öreg géporgona helyett korszerű megafon szolgáltatta.

Szólt a zene, mi körbe-körbe bógniztunk, keringőztünk, akár egy estélyen. A varázslat már a csatolóhelységben kezdődött: magas szárú cipőnkre ugyanis kulccsal kellett felkurblizni a korit, és nagy kitüntetésnek számított, ha valakinek ezt megengedtük. Már nem csak pulóverben és szoknyában keringtünk.

Fontos volt, hogy itt is kövessük a divatot, persze ugyanúgy, mint a báli ruhánkat, ezt is magunk varrtuk. Legbüszkébb erre a meggypiros bársony ruhámra voltam, melyet szürke prém szegélyezett. Ezt a soproni híres korcsolya bajnoknő, Horváth Vera kűrruhájáról koppintottam.

Gyönyörű szerelmek szövődtek itt.  Hétköznap szinte egymáshoz sem szólhattunk, itt meg bógnizás közben átkarolt ő. A lélegzetem is elállt, féltem, hogy elcsúszom, de udvarlóm erős karja biztosan tartott.  Mi barátnők figyeltük egymást, számon tartottuk, kit hányszor kérnek le, ki-kivel hány kört futott.  Boldog fáradtság járta át testem lelkem.  De még nem volt vége a gyönyörű bűvöletnek; jött a hazakísérés. Ennek külön izgalma  volt, mert nekünk orsolyásoknak nem volt szabad az utcán sem fiúkkal járkálni. Siettünk, úgy tettünk, mint aki nem figyel az édes szavakra, de csak annyira kapkodtuk a lábainkat, hogy a fiatalember le ne maradjon. Féltünk, mert mindig akadtak irigyek, akik bemondták az ember lányát és akkor jött a szidás, büntetés, még a magaviseleti jegyünket is lerontották. Szép varázs, igaz mese. Ma már hó sincs."

 *a mai is létező sípálya a Dallos hegyen

Forrás:

-Magda visszaemlékezései

-Schneider Lipót: Sopron város fejlesztésének egyes kérdései /Sportlétesítmények. / Megszűnt jégpályák. S.Sz.:1981/2.

-Schneider Lipót: A Soproni Korcsolyázó Egylet (1872–1951)  S.Sz.:1978/ 1,2.

- Szita Szabolcs: Sopron sportéletének újjáéledése a felszabadulás után  S.Sz:1977/ 1.

Archív fotók egy része a Soproni Múzeum tulajdona. Köszönet érte. A többi Magda archívumából való.

A Muck és a Hatvanház fotója Göncz-Bognár/ Vendéglátás és szórakozás Sopron vármegyében. Sopron, Edutech K, 2003. c. könyvből való

 A neonfényektől lassan nem látjuk a betlehemi csillagot –olvastam valahol.

Elgondolkodtató.Mi is van a lelkemben így karácsony környékén?  A Megváltó születésének reményadó öröme, a várakozás nyugalmas szépsége, vagy bevásárló lista és elvégzendő feladatok reménytelen hosszú tengeri kígyója. Hogyan lehet jól csinálni? Úgy, hogy megmaradjon az ünnep igaz értelme eszenciája és szeretteim körül is meglegyen minden kényeztetés.

Lássuk csak Magdát, ők hogyan csinálták a múlt század elején….

„A karácsony szép, szelíd ünnep volt. Igyekeztünk a lelkünket is felkészíteni a Messiás érkezésére.

Anyám azt tanította, hogy az ajándékozás kiváltság, nagyobb öröm adni, mint kapni. Ezért már októberben elkezdődött a meglepetések készítése; Ómamának, anyunak, apámnak, keresztanyámnak, Annánknak és a család szegény idős barátnőinek. Ez általában valamilyen kézimunka volt, attól függött, hogy milyen öltést tanultunk az iskolában.

Mindig nagy terveim voltak és nagyobba kezdtem, mint amit időm és tehetségem engedett. Édesanyám keményen tartotta magát ahhoz, hogy amit én magam választottam, csináljam is meg. Nem volt pardon. Gyakran hullottak krokodil könnyeim a fazékfogókra, hímzett zsebkendőkre, könyvjelzőkre.

Ilyenkor azután a jó Ómama, délelőtt, hogy senki se lássa egy kicsit belesegített. 

De jó volt ez a várakozás, készülődés! 

Advent idején minden vasárnap este misére mentünk, majd otthon meggyújtottuk a következő gyertyát. Szerettem a karácsonyi díszben tündöklő templom varázslatos fényeit, a fenyők üde illatát.

 
Az utolsó héten elkezdődött a sütés –főzés, bejglik, aprósütemények, mézes kalács édes aromája lengte be a lakást, de már a lépcsőházban is érezni lehetett a finom vanilia, fahéj és sült alma illatát, így jeleztük; itt az ünnep nemsokára! Készülünk! A fazékban gyöngyözött a húsleves , a sütőben sült a pecsenye, a lábasban rotyogott a káposzta. A kamra is megtelt lassan szép téli almával, dióval, gesztenyével és a vidékről beszerzett hurkával, kolbásszal.

A szaloncukrot is magunk készítettük, nagy volt a versengés a baráti családok között, kié lesz a finomabb és főleg szebb. Emlékszem a márványtábla hideg érintésére, ahogy megdermedt rajta a csokis, vaniliás, epres szaloncukor. Egész évben gyűjtöttük a szép színes, fényes arany és ezüst papírokat, kicsi fényes csíkokat, díszeket, ezekből varázsoltunk tündérruhákat , változatos habos csodákat szaloncukrainknak.

Szent este délelőtt anyámmal csomagokat készítettünk, ennivalót, süteményt, kicsi borocskát és az általam előállított kézimunkát, már szépen kimosva, kikeményítve, eltüntetve róla kis maszatos gyerekkezem nyomait és elindultunk anyám szegényebb sorsú idős és magányos barátnőihez. Nekik talán mi vittük az ünnepet, a szeretet melegét és egy kis reményt.

Nálunk nagy volt a készülődés és annyira vártam az Angyalt, hogy láttam is őt. Egyszer, ahogy kinéztem az ablakon, az eresz mellett egy kék ruhás csodát láttam, kezében gyertyafényes ragyogó karácsonyfa , kecsesen meglibbentette a szárnyát és gyengéden rám mosolygott. Ma is meg vagyok róla győződve, hogy ott volt. 

Azután végre kitárult a nagyszoba ajtaja és nekem elállt a lélegzetem a sok fény, illat és gyönyörű játékok láttán. Nem volt szabad azonnal rárontanom a kincseimre. Imádkoztunk, énekeltünk, majd szépen sorba átadtuk egymásnak ajándékainkat. Türelmetlen voltam, kicsit soknak találtam a vendégeket. Hát sose juthatok már a babáimhoz!Mindig sok ajándékot kaptam, egyszer egy zöld selyemruhát, sok könyvet és babát, mert ez volt a legfontosabb. A fánk mindig csodálatos volt. Ausztriai fenyő telve minden jóval, csokival, szaloncukorral, rumos csoki üvegcsékkel, de ez engem nem hozott lázba, mert nem szerettem az édességet.

Bezzeg édesanyám, éjjel titokban rájárt a fára, kiette a szaloncukrot, majd gyönyörűen visszacsomagolta a papírt. Jókat kuncogtam magamban, hogy az én tökéletes édesanyámat gyengeségen kapom, még jobban szerettem érte.

És a karácsony már rendszerint fehér volt, mint a mesében, csendesen hullott-hullott a hófehér tiszta patyolat a fekete piszkos földre, elfedve szűzi tisztaságával annak minden csúfságát, baját-bánatát.”

A gyönyörűséges díszeket Langer Ágnes fotózta, gyűjteményük becses darabjai. Köszönet érte.

Az utolsó fotó :Winter Snow Sopron alkotása

Az ágfalvi temetőben áll egy csaknem száz éves síremlék, nemzetiszín szalaggal átkötött koszorúk díszítik. Baracsi László kecskeméti gazda nyugszik alatta, aki 1921 késő nyarán halt itt hősi halált.

A katolikus templommal szemben emlékmű jelöli a helyet, ahol a végzetes golyó kioltotta életét.

De, hogy került ez az alföldi parasztember csaknem 300 km-re szülőföldjétől és miért áldozta fel életét?
Mi történt Sopron és környékén 1921-ben?

Az első világháborút lezáró párizsi békeszerződés, 1920 június 4-én Trianonban feldarabolta Magyarországot.
A megdermedt nemzet szinte fel sem fogta, hogy leszakították testének kétharmadát, Erdély, a Felvidék, Kárpátalja és a délvidék természeti kincseit, ősi földjét, történelmi emlékeit és lakóit.

Megcsonkították múltját. Elrabolták jövőjét.

Mindennek tetejében a hajdani fegyvertárs, Ausztria is kihasított volna egy darabot a hazai földből. Etnikai elvekre hivatkozva az osztrák államtanács már 1918 novemberében bejelentette területi igényeit Nyugat-Magyarországra. Az Antant jóváhagyta és a trianoni békeszerződésben meg is erősítette az osztrák követeléseket. 1921 augusztus 29-re, a mohácsi csata évfordulójára tűzték ki a területek átadását és a reguláris magyar hadsereg kivonását a térségből.

A város lakóin mélységes elkeseredés és szomorúság lett úrrá. Sokan gyászruhába öltöztek, a templomokban éjjel-nappal imalánccal szállt az égbe a soproniak fohásza.

Voltak magyarok, akik úgy érezték nem elég az imádság, tettleg kell megvédeni ezt a kicsinke magyar földet. Az alföld tanyavilágban alig észrevehetően indult meg a szervezkedés.

Háborút viselt , harcban edzett frontharcosok, nyolc teherautónyi rosszul felszerelt, rongyos ruhájú, de bátor, képzett és mindenre elszánt hazafi indult nyugatra, hogy megakadályozza Nyugat-Magyarország és Sopron elvesztését. Kiegészülve a Sopronba települt egykori selmeci főiskola bányász, kohász és erdészhallgatóival, valamint az óvári gazdászokkal 1921 augusztus 28-án Ágfalvánál megfutamították a bevonuló osztrák csendőröket.

Ezzel megkezdődött a másfél hónapig tartó Nyugat-magyarországi felkelés.

A felkelők kiszorították az osztrákokat Alhó, Fraknó és Németgyirót községből. Pinkafőnél mindössze 20 felkelő az ottani horvátok segítségével kiverte a csendőröket a faluból. Felszabadították Felsőőrt, Pörgölény és Kirchschlag térségét.
Az osztrákok kénytelenek voltak feladni a területeket és visszavonultak az ezeréves határ mögé

Szeptember 8-án Ágfalvánál újabb összecsapásra került sor, de ez is a magyar győzelemmel ért véget.

Mi volt a titkuk a magyar fölkelőknek?

Ők a Hazájukért harcoltak. Forró volt a szívük, de okos-józan az agyuk. A lelkes, mindenre elszánt főiskolásokat és fiatal parasztlegényeket tapasztalt, háborút viselt, kiváló katonatisztek vezették. Szinte élvezték a harcot, a kihívást, a megoldandó feladatot. Nem voltak bosszúállók. Gyakran az ellenség feje fölé lőttek, elég volt a megfélemlítés, hogy fusson a betolakodó. 

Az elesett ellenfelet hősi halottnak kijáró tisztelettel temették el. 

Együtt nyugszik a soproni temetőben Szechányi Elemér bányamérnök hallgató és az
osztrák csendőr Arnold Mosch

A felszereltséget, létszámot és tűzerőt leleményességgel és vakmerőséggel pótolták. Például a kis létszámú, gyors mozgású lovas járőrük tíz helyen gyújtott tábortüzet, az ellenségben több egység ottlétét sejtetve. Vagy, gépfegyverrel lőttek pléh vizesvödrökbe, ez akkorát szólt, mint egy ágyú, jól megrémítve és visszavonulásra késztetve az ellenfelet.
Humoros dolgok is estek, például összeterelték két község teheneit, a hajnali ködben jól meghajtották őket az ellenséges állások felé, elképzelhetitek a” lovasroham” keltette rémült futást.
„Önfeledt kaland és férfias virtus” jellemezte Kosaras Péter Ákos történész a felkelőket.

A kormány hivatalosan elhatárolódott az ellenállóktól, „felelőtlen elemek kalandor akciójának” nevezte a történteket, de semmivel nem akadályozta a szerveződő csapatok bejutását a térségbe, sőt fegyverhez jutásukat is segítette „suba alatt”.

A rend fenntartására Sopronba küldött Ostenburg-Moravek Gyula csendőrőrnagy zászlóaljának is ki nem mondott feladata a magyar területek megtartása volt.

A Nyugat-magyarországi felkelés megalapozta a diplomáciai tárgyalások sikerét.
1921 októberében, Velencében, konferenciát hívtak össze, melynek során Olaszország közvetített a magyar és osztrák tárgyalódelegáció között.

Hazánkat Bethlen István miniszterelnök

és Bánffy Miklós külügyminiszter képviselte.

Hosszas tárgyalás után 1921 októberében aláírták a népszavazást elrendelő okmányt.A népszavazásra 1921 december 14-16 került sor. Nyugat-Magyarország megkapta az önrendelkezés jogának lehetőségét. Sopron és nyolc község dönthetett saját sorsáról ,szavazhatott arról, hol szeretne élni.

Szövetségi szavazatszámláló  iroda a Zrinyi Ilona Tiszti Leánynevelő Intézet falai között

Magyar ruhába öltözött ünneplők

A végeredmény 65.08% Magyarországra és 34.92% Ausztriára.

De ez már megint másik történet..

Az 1929. évi XXIX. törvénycikk, a soproni népszavazás emlékére, Sopront a leghűségesebb város megtisztelő címmel ruházta fel és elrendelte egy emlékmű felállítását, melyet Kisfaludi Strobl Zsigmond készített, a díszes kapu Hikisch Rezső soproni kőfaragó alkotása (1928)

Annyit a végére, hogy Magda 1849 aug.20-án Brennbergben született nagymamája egy szót sem beszélt magyarul, de ha valaki megkérdőjelezte magyarságát, magából kikelve dühösen torkolta le az illetőt ” Ich bin eine ungarische Frau”.

Ómama a német nyelvű ,magyar szívű asszony.

Forrás: hosszú lista lenne, ezért csak a szerzőket írom le: Botlik József, Kosaras Péter Ákos,Missuray Krúg Lajos, Ormos Mária, Ifj Sarkadi Sándor, dr.Tóth Imre,

A történelmi fotóanyag a Soproni Múzeum tulajdona, köszönet érte.

Magda szép volt és fiatal. Barna haja játékosan keretezte ovális arcát. Fekete szeme és foga gyöngye sokakat elvarázsolt. Boldognak és elégedettnek gondolhatnák, hisz szerető férje, két remek kisfia, bearanyozta életét.

                                       A fotó a családfő frontra indulása előtt készült, a kisebbik fiúkkal

Anyagi gondjai nem voltak, szép lakást béreltek a Deák téren, réz kilincsek, puha szőnyegek, könyvek, lemezek. Öröme még sem lehetett teljes, hisz édes ura immár második éve a fronton szolgált. Magda helyt állt, nem félt, szép hazafias, buzdító leveleket írt a férjének, és bizakodott, hogy szerelme hamarosan épségben hazatér.

Ezen a délelőttön kedves barátnőjét látogatta meg a külvárosban, mióta asszony kevés ideje maradt az ilyesmire. De ma édesanyja átvette a fiúkat és a háztartás gondját. Kávéztak, csevegtek, nagyokat nevettek, elfeledték a zord idők félelmeit. Magda erőre kapott, jó volt kicsit gondok nélkül újra fiatal lánynak lenni.
Lassan hazaindult, egy divatos slágert dúdolgatott magában, szájában még a kávé kellemes íze, szívében a lányos nevetés. Nagyon szép, derűs idő volt. Mentében felvett egy fenyőágat, beleszagolt és elmosolyodott, este jön a Mikulás, hogy fognak örülni a fiúk.

Könnyedén lépdelt tovább

… és akkor hallotta meg a dübörgést, mintha alatta a föld is meghasadt volna. Körülfogta, áthatotta ez a mély morajlás. Félni nem maradt ideje, annyira földöntúli, különös, rémisztő és mégis varázslatos volt az egész. A szürke-ezüst repülőgépek zárt sorokban egészen alacsonyan szálltak, ellepték az eget. Szinte estéli sötétség lett.” De szép!” futott át az agyán.

Ekkor elkezdtek potyogni a bombák. Fényes zuhanás, csattanás, por, fülsiketítő robaj, bumm! bumm! Magda rohanni kezdett, nem nézett körül csak futott.Az életéért. Agya kikapcsolt, Istenre bízta magát. Lábai romokon, köveken, lótetemeken gázoltak át. Harisnyája elszakadt, egyik cipője sarka is kitört.

Most egészen közel csapott be egy bomba, a légnyomás földre terítette, könnyeit földes, véres kezével maszatolta szét. Felpattant és újra futni kezdett. Beért a Deák térre. A fiúk, anyám! Ott a ház, még áll! Berontott a kapun, le az óvóhelyre, anyja ölelő karjába vetette magát, a fiuk is odabújtak a kedves tyúkanyóhoz. Imádkoztak, volt aki sírt, káromkodott, valaki a Himnuszt kezdte énekelni. Lassan megnyugodtak és az egész pince zengte a magyarok imádságát. Ekkor egy éles fülsiketítő robbanás rázta meg a házat, sötét lett, minden megtelt füsttel, égett szag terjengett a levegőben, Magdát és kis családját elborította a törmelék, a rájuk zuhant gerendák és téglák. Halotti csend. Majd kitört a pánik. Sírás, nyögés, káromkodás, a hisztéria rémséges hangjai töltötték be a pincét. A forró fojtogató por beleette magát a tüdejükbe, nem kaptak levegőt.
- Vizet! Vizet! Itt döglünk meg mind! Istenem! Segíts!
Magdának nagyon fájt a feje, odanyúlt, a keze véres lett. Minden porcikája elnehezült, hányingere volt és úgy érezte zuhan, elnyeli a jótékony semmi. Ekkor bevillant agyába kisfiai és anyja képe. Itt kell maradnia, erősnek kell lennie. Élnie kell! Erőszakkal kifúrta magát a törmelékek alól. Felállt. Szerencsére komolyabb baja nem történt. Körülnézett a pincében, édesanyja is akkor ásta ki magát egy törmelék kupac alól, vele voltak sértetlenül a gyerekek. Kikecmeregtek az utcára, a fénybe. Mély levegőt vettek. Élnek!

A házból szinte csak a falak maradtak. Dorosmaiék zongorája groteszk módon egyensúlyozott két emelet között, az ő gondosan eltett lekvárjai színes csíkokat húzva folytak le a másodikról. Nem maradt semmijük. Csak az életük, a remény és ez most, MINDEN.

A brutális valóság:

„Az amerikai 15. légi hadsereg B-24-es bombázói közül 73 repülőgép 1944. december 6-án 736 db 500 fontos (összesen 162 tonna) romboló bombát dobott a városra. … az aznap Szombathelyt támadó 98-as bombázócsoportból kivált hat gép koncentrált támadást hajtott végre a …GySEV pályaudvar ellen, …88 db 500 fontos rombolóbombát dobtak mintegy 7300 m magasból a kijelölt célpontra. „ *(ifj. Sarkady Sándor) 
A légitámadás délelőtt 11 óra 23 perctől 12 óra 04 percig tartott. E bő fél óra alatt kb. 310 ember veszítette életét, romba dőlt a város négyötöde, százak maradtak fedél nélkül, veszítették el mindenüket. (Németh Alajos és ifj. Sarkady Sándor nyomán)

Forrás:

-Magda visszaemlékezései

-ifj. Sarkady Sándor/ Nekik térkép e táj… Amerikai légitámadások Sopron ellen 1944–1945. Sopron, 2013.

-Hiller István – Németh Alajos/ A háború és a felszabadulás krónikája (Sopron, 1941–1945.) S.Sz.1978/2.

 -Lovas Gyula/ Légoltalom vigyázz! Sopron, 2003

-Németh Alajos/ Sopron könnyes-véres dátumai, Sopron, 1993.

-ifj. Sarkadi Sándor/Bombazápor a Hűség városában Rubicon online

Az archív fotók a Soproni Múzeum tulajdona és Magda hagyatéka. Köszönet érte

A két légi felvétel illusztráció: Czirok Zoltán Vasi Szemle és Bocskai István Lövészdandár Kvt.

Így, hogy Storno bekvártélyozta magát Hartner  mesterékhez, az Új u. 26-ba, volt munkája, szállása és még titkon dédelgetett  álmához, a művésszé váláshoz vezető útra is rálépett, Steinacker mester tanítványaként.

Steinacker Károly: A Brückl torony, 19.szd közepe*

Egészen kereknek látta a világot. Bizakodóan nézett a jövőbe. A város egyre inkább megismerte és elfogadta ezt a különös, kedves, érdekes embert-ezt a kéményseprő alakba bújt művészt.

Tekintélye erősödéséhez a véletlen, a sors,vagy a szerencse újra megsegítette.

Történt ugyanis, hogy Széchényi Lajos gróf sopronhorpácsi kastélyába hívták a céget egy beteg kályha megreparálásához.

Storno maga végezte a javítást, munkája közben felfigyelt a stukkós mennyezet szép freskójának erősen megrongált állapotára. A füst és a beázás alaposan tönkre tette a pompás alkotást. Megemlítette ezt a grófnak, aki lemondó kézlegyintéssel válaszolt. Tudja ő nagyon is, hogy az idő múlásával a műalkotás végleg az enyészeté lesz, de idáig nem talált szakembert, aki elvállalta volna a helyreállítást. Storno nagy kedvet érzett, hogy végre kilépjen a kémények és kályhák világából és mint a vadász, ha szagot fog,feltüzelte a lehetőség, a feladat nagyszerűsége. Megmérettetni magát, mint művész!

„- Elvállalom!” csapott az elképedt gróf tenyerébe, „-de csak azzal a feltétellel, hogy amíg dolgozom, senki a terembe be ne lépjen!„  Így is történt. Néhány hét múlva,a munka végeztével,  a kastély ura nagy társaságot verbuvált, hadd derüljenek a nagyravágyó kéményseprő csúfos bukásától.*

A csúfolódásra igazított szájak azonban némák maradtak. Majd az ámulat és elismerés hangjai töltötték be a levegőt. Hisz a freskó teljes szépségében ragyogó élénk színeivel lenyűgözően uralta a teret.Ez a referencia munka megnyitotta előtte az utat a festői-restaurátori sikerek felé. Bizonyított. Rendre gyűltek a megbízások, sorra restaurálta a környék kastélyainak, templomainak oltárait, berendezéseit. És hát felfigyelt munkásságára az akkori művész és tudósvilág színe java.**

És megint a sors, a szerencse vagy az isteni gondviselés. A 19. század az az időszak, mikor a nemzetek végre értékelni kezdik múltjukat, történelmüket, keresik identitásukat és gyökereiket. Sorra alakulnak a múzeumok. Becsülik, óvják, őrizni  akarják és helyreállítani a múlt emlékeit.

Megindulnak a nagy építkezések; Ferenc József  új körutakat kíván Bécsben, ennek sok régi épület és az ősi  városfal is áldozatul esik, de már nem tűnhetnek el nyomtalanul.   Erre a feladatra azonban még kevés a képzett, műemlékeket felmérni és rajzolni tudó szakember.

És itt érvényesül Storno tudása, drága nevelővárosának tanítása. A landshuti  vár, a katedrális, a régi épületek, szobrok műemlékek rajzolásával töltött sok-sok idő most meghozza gyümölcsét.

Felfigyel munkásságára a Magyar Tudományos Akadémia is,  Rómer Flóris*** és

Ipolyi Arnold révén megbízást kap az ország fontos műemlékeinek felmérésére, azok helyreállítási terveinek elkészítésére.****  Hírneve, elismertsége egyre nőtt. Álma teljesült. Elismert művésszé vált.

Sajnos a horpácsi kastély lepusztult állapota okán sem a belső tereket, sem a Storno által rendbe hozott freskót bemutatni nem tudom, úgy gondoltam legalább a hangulatát idecsempészem. Így tehát:                            

*A kastélybelső a somogytarnóci Széchényi kastély 19. századi képét mutatja. 

** A nagyváradi székesegyház díszítése. 1878-1880, önálló festészeti munka. In.:Grászli B.-Kiss M./ Egy művészcsalád története. A Soproni Storno család munkássága és műgyűjteménye. Sopron, 2013. - 39.o.

***Rómer Flóris(1815 Pozsony-1889 Nagyvárad) régész, művészettörténész, festőművész, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, nagyváradi nagyprépost-kanonok. A magyar régészet atyja.

****Ipolyi Arnold(1823 Ipolykeszi -1886 Nagyvárad) besztercebányai, majd halála évében, 1886-ban nagyváradi püspök, valóságos belső titkos tanácsos, az MTA igazgató tagja, a Kisfaludy Társaság tagja

Forrás:

-Becht Rezső: Évfordulók a Storno-házban. S.Sz.1972/ 3.

-Akercz Éva: Id. Storno Ferenc életrajzi feljegyzése 1868-ból . S.Sz.2000/ 2.

-Askercz Éva: Soproni tájakon, válogatás id. S.F. vázlatkönyveiből. Cédrus Art., 1998.

-Storno Pál: A soproni Storno ház, Képz. Alap,1962

 Storno önarcképe és Steinacker Károly festménye a Soproni Múzeum tulajdona. Köszönet érte!

A régiek nem féltek a haláltól. Természetesnek tartották, az élet részének, beteljesülésnek. A földi lét magasztos lezárásának. 

Az életből távozó ember utolsó óráiban sem volt egyedül.  A társadalom nem vette ki magából a halállal viaskodót. Nem kórházban, hideg fényű csempék rideg magányában kellett  végső óráit töltenie, hanem szerető családtagok, barátok körében.  Aki így készül a nagy útra, méltósággal tud átlépni  a másik világba.  Felkészülve léphet Mindenhatója színe elé. *

A XIII. század óta vigyázza városunkat a Szent Mihály tiszteletére emelt plébánia templomunk.

Isten közelsége, a megszentelt föld biztonsága okán, évszázadokon keresztül temetkeztek erős falai köré  Sopron feltámadásban reménykedő polgárai. A vastag falakkal körbevett, áldott föld befogadóképessége azonban véges volt, hamar elfogyott a használható terület.

Így hát szükség volt egy temetőkápolnára, melynek kriptájában továbbra is méltó módon, megszentelt helyen nyugodhattak a régi sírokból kiemelt csontok.

Ezért épült fel, a 13. század közepén, a mészárosok, Szent Jakabról elnevezett kápolnája, mely a román és gót stílus átmenetének gyönyörű példája.

A középkor előkelő nemesi családjai előszeretettel  választották végső nyughelyül  a  belváros szentséges templomait;

így a Czirákiak, Esterházyak, Széchényiek a Kecske templomban ,

a jezsuiták halottai a Szent György templomban leltek  végső nyugalomra.

Az  élők és holtak ily közeli kapcsolata egészségügyi problémákat okozott, így Mária Terézia  1780 májusában rendeletet bocsátott ki, melyben szabályozta  a temetők működését. Megtiltotta a városon belül ill. lakóközösségekhez közeli temetkezést és új temetők kialakítását rendelte el.

A város szinte azonnal végrehajtotta a diktátumot, felülvizsgálták a kriptákat. A  domonkos és ferences templommal együtt a Szent Mihály templom sírkamráit is bezáratták, megtiltották további használatukat.A Szent Mihály templom körüli sírkert már nagyon zsúfolt  és egészségtelen volt, a mögötte lévő területen új temetőt jelöltek ki és hamarosan fallal vették körül.

Hát így lett nekünk egy új-régi temetőnk.

Szeretek a temetőben sétálni, szívesen hallgatom a régiek szavát.

A Szent Mihály temető egyik legrégebbi emléke, az 1694 szept. 22-én elhunyt Anna Sedlmayrin sírköve...

a legmonumentálisabb; a neves borkereskedő és művészetpártoló Russ család síremléke. Az ő hajdani Deák téri palotájuk adott otthont sokáig a soproni zeneiskolának...

a szívemhez legközelebb álló; a híres restaurátor, építész,iparművész id. Storno Ferenc tervezte családi sírbolt. Érdekesség, hogy az 1907-ben elhunyt mester végezte többek között a Szent Mihály templom restaurálását 1859-66 között....

s akikre legbüszkébb vagyok; Tóth Ágoston honvédezredes, hadmérnök a magyar térképészet atyja és...

Paur Iván honvédőrnagy nyughelye.

Sétáljatok bátor-nyitott szívvel szép temetőinkben és hallgassátok a régiek meséit.

*József nádor búcsúja szerettei körében.

Forrás:

-Csatkai Endre/ Sopron és környéke műemlékei Akad.K., 1956

- A soproni bencés templom építésének története  Sorponi Bencés Ház Alapítvány, 2006

- Nováki Gyula: A Szent Mihály temető második csontház-kápolnája S.Sz. 1963/1

- Tamási Zsolt/ A temetés hagyományai és teológiája online

-Kiss Melinda: Későreneszánsz és korai barokk síremlékek Sopronban S.Sz.2005/2

-Sedlmayr János Sallay Marianne Sopron Szent György templom  Arch.Hung.1964 

- Gabrieli G-Nemes A./ Adatok a soproni Szent György templom kriptájának történetéhez. Arrabona 1998.

A szobában csend volt, de nem az a megnyugtató szelíd fajta, hanem feszült, ideges, drámai csend. Két srác pakolt szótlan kapkodással egy hátizsákba, szinte gondolkodás nélküli esztelenséggel dobáltak be pulóvert, bakancsot, meleg zoknit. Egyikük fölvett egy keskeny keretes képet, kicsit nézte, azután lefelé fordítva betette a fiókba. Nem néztek egymásra. Nem mertek. Féltek, hogy egyikük visszadől a sezlonra és lerúgja sáros cipőjét. De nem maradhatnak. Nem. Itthon a halál lesi minden léptüket.

Pedig milyen szép volt, milyen igaz, bátor és biztató az a pár nap. A szabadság lehetősége, egy értelmes élet ígérete.

A lengyelországi és budapesti lelkesítő hírek összerántották az ifjúságot. Érezték, tenniük kell valamit.
Október 22-én a SOTEX* kultúrházban összeült az első diákparlament. Szinte mindenki ott volt, forrt a levegő. Sorra következtek a bátor, nyílt, okos felszólalások. Egymás szavába vágva sorolták a kommunista diktatúra elmúlt tíz esztendejének minden bűnét, aljasságát; az elsorvasztott évszázados diákhagyományokat, a kirekesztést és megbélyegzést, cenzúrát, a kommunista félórákat, a vonalas oktatók futtatását.
Kimondták; kilépnek a DISZ**-ből, megalakítják saját, független diákszervezetüket, a MEFESZT.***
Pontokba foglalták a nemzet, az egyetemisták és kifejezetten a soproni diákok követeléseit: többpártrendszerű demokráciát, szabad választásokat, gyülekezési és sajtószabadságot, Nagy Imre vezette új kormányt és nem utolsó sorban a szovjet csapatok kivonulását.

Másnap, 23-an néma felvonulást rendeztek a Várkerületen. Méltóság, erő és elszánt akarat sugárzott a nyolcas sorokban kart karba öltve menetelő fiatalokból. Megkoszorúzták az akkor a Tűztorony tövében álló ’48-as emlékművet (ma a Fegyvertár utca egyik beszögelésében árválkodik), majd a Petőfi szobornál elszavalták a Nemzeti dalt.

Október 24-én még tanítás volt, de figyelni már senki nem tudott, izgatott kíváncsisággal tapadtak a rádiókészülékekre és újukra égett cigarettáikat szíva vitatták a történteket.
Szó sem lehetett már az élet megszokott rendjéről, megindult az események sodró, lélekemelő, felszabadító, megállíthatatlan folyamata .
A közintézmények, üzemek, gyárak és iskolák homlokzatáról leverték a rossz emlékű, keserű jelképet, a vörös csillagot.

26-án, hivatalnokok, munkások, tanárok és diákok együttes erővel, sőt rendőri segédlettel döntötték le a szovjet megszállás gyűlölt szimbólumát, a Kisvárkerületen álló szovjet emlékművet, (a mai Hűségkút helyén állt).

Dicsőséggel és büszkén mondhatjuk el, hogy városunkban vér és erőszak nélküli tiszta forradalom zajlott. A soproniak, a rendőrség és határőrség, az egyetem professzorai és oktatói szíve mind együtt dobbant az ifjúsággal, hittek, bíztak bennük és segítették harcukat és hétköznapi munkájukat.

A helyzet egyre komolyabbá vált. A városi tanácsban ülő „régi gárda” képtelen volt ellátni az új feladatokat, így az egyetemistáktól kért és kapott segítséget. A soproni MEFESZ a közigazgatás biztosítására és a naponta felmerülő problémák megoldására bizottságokat szervezett.
Később a sztrájkba lépő munkástanácsok feladatait is átvették, őröltek lisztet, sütöttek kenyeret, biztosították a város élelmiszer ellátását.

Őrségben álltak, nemzeti színű karszalaggal, fegyverrel a kézben a város középületei és üzemei előtt, védve a nép vagyonát.

Járőrosztagokat szerveztek, egy rendőr egy határőr és egy hallgató pásztázta az utcákat, biztosítva a város nyugalmát. Röpcédulákon és hangszórókon tudósították a lakosságot a soproni és országos történésekről.

Teherautókkal járták a környéket és gyűjtötték a falvak élelmiszer adományait a városnak, a forradalomnak.
A főiskola tornaterme volt a raktár és elosztóhely, ahol a hallgatók osztályozták a segélyeket és élelmiszert, majd teherautókon hordták ki a rászorulóknak.

A MEFESZ bizottsága az egyetem igazgatója Roller Kálmán szobájában ülésezett éjjel-nappal , sokszor a szőnyegen, vagy a fotelban aludtak.

Az egyetem professzorai készségesen segítették tanácsaikkal és gyakran cigarettával, szendvicsekkel a hallgató-parancsnokot, a 21 éves Bújdosó Alpárt és harcos társait.****
Lefegyverezték és az egyetem egy előadójában fogva tartották a városi pártbizottság tagjait, és az ávosokat. *****
Őrizték őket,de nem engedtek a tömeg lincshangulatának.

Szolgáltak a határon is, fogadták a nemzetközi segélyszállítmányokat, elosztották és rendszerezték azokat, majd a felesleget Budapestre kísérték.
Futárszolgálatot szervezve kapcsolatot tartottak a fővárossal és a vidéki egyetemekkel.

Több nyugati újságíró, rádió és TV stáb megfordult Sopronban, őket okosan, bölcsen, érett harcosként fogadták és kalauzolták a hallgatók. Jó hírét keltve a magyar forradalom és szabadságharcnak.

November 4-én minden álom szertefoszlott, megindult a szovjet támadás Budapest és a vidéki nagyvárosok ellen.
A hallgatók kezdetleges fegyvereikkel Nagycenknél várták a szovjet harckocsikat. Tudták, hogy minden elveszett, tudták, hogy vége, de nem akarták megadni magukat harc nélkül. Szerencsére összetűzésre nem került sor.

És most itt ez a szoba, a csend a búcsúzás. Menni kell. Szótlanul léptek ki a kapun. A nyirkos hideg, nyálkás hüllőként siklott a bőrük alá. Szülővárosuk utolsó csókja. A teherautó pontosan érkezett. Két erős kar fölrántotta őket a platóra. És a kocsit lassan elnyelte a novemberi köd.

1956 novemberében a soproni egyetemi hallgatók közül mintegy 550 fő és 50 tanár az emigrációt választotta. Sokan közülük Kanadában fejezték be az egyetemet, találtak új otthont és egzisztenciát. De ez már egy másik történet.

*SOTEX – ma a GYIK, Gyermek és Ifjúsági Központ

** DISZ- Dolgozó Ifjúság Szövetsége, magyar ifjúsági tömegszervezet volt az 1950-es években. A szovjet mintára épült, központi irányítás alatt álló, 14-26 éves fiatalokat tömörítő szervezet célja az ifjúság egységesítése volt.

** *MEFESZ-Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége

**** ávósok- ÁVH-Magyar Államvédelmi Hatóság, 1948-1956 között, feladata az akkori rendszer ellenségeinek üldözése, a rendszer védelme volt.

***** Bujdosó Alpár, 1954-1956 között a soproni Erdőmérnöki Főiskola hallgatója. 1956-ban a MEFESZ Intézőbizottság elnöke. 1956 novemberében a Kéthly Anna vezette magyar küldöttség egyetemi képviselője New Yorkban.                                                                                                                                              

Roller Kálmán, a UBC Faculty of Forestry - Sopron Division dékánja, 1960, KAPOCS, 2003, Vancouver.

Forrás:                                                                                                                                                       -  

- Ifj Sarkadi Sándor: A soproni MEFESZ az 1956-os forradalomban. NyME, 2006
 - Bujdosó Alpár: Emlékpontok weboldal                                                                                                            - Két hazában, Duna Tv. 20074.10.23.
 - Magda visszaemlékezései
Az ’56-os soproni eseményekről készült fotókat a Soproni Múzeum bocsátotta rendelkezésemre. Köszönet érte!
A karszalag drága ereklyém, részt vett a soproni dicsőséges napokban.

Az első lukas zászló Szőke István  Attila fotója, az utolsó, harcban megdicsőült zászló pedig az OSZK tulajdona (fotó online).                                                 

Már vártalak!

Tudod, mindig érdekelt a múlt, a történelem,de mindig éreztem azt is, hogy az évszámok, események mögött emberek vannak, olyanok, mint Te vagy én.

Akiket szorít a cipő, vagy a fűző abroncsa, aki fél, fázik, remél és szeret, éhes és dühös vagy szárnyalóan boldog.

A történelem nekik az életük volt, a jövőnek a mi életünk lesz történelem.

A római Scarbantiában, egy ifjú hölgy ugyanolyan bizsergő izgalommal készült a szerelmi találkára, mint egy mai nő. Szép akart lenni, tetszeni vágyott; tükör helyett fényesített fémet használt, szemceruzaként ólom rudacskát és növényi pirosított.

Egy ásatás alkalmával, a régészek kedvessége folytán, kezembe vehettem egy fiatal asszony szépészeti kelléktárának darabjait. Tenyerembe simult a tükröcskéje, az ónrúd, a pirosító tégely és az illatszeres szelencécske. Évezredes kézfogás. Éreztem, hogy semmiben sem különbözünk a lényeget tekintve, ő és én.

A Sopront ostromló Detre vitéz,  1242-egy nyári éjszakáján, a hamvadó tűz mellett, bajtársai hortyogását hallgatva, ugyanolyan kitárt lélekkel bámulta a csillagok végtelenségét, mint mi egy gyönyörű augusztusi éjjen.

Az 1625-ös koronázása idején a 15 éves ifjú, vékony kicsit megilletődött III. Ferdinánd király szemét, a templomból kilépve, hirtelen elvakította a téli napfény, és a Szent korona is nyomta kissé a fejét. Szeretett volna már egy kupa bort és egy kis nyugalmat.

Vagy az 1676-os tűzvész idején, mikor recsegve-ropogva dőltek le a házak falai, mikor égő kemencekén ölelt körül a város, mikor a puszta életedet mentetted egy szál ruhában, és odaveszett minden, amiért egész életedben dolgoztál…

...hát nem ilyen volt 1944 december 6-ának iszonyú délelőttje.

Megértettem, hogy a környezet, a „színfalak”; a város, az utak, a tárgyak, a komfort, a divat változott, de az ember…hát az ember… ugyanaz maradt. Vágyaival, álmaival, kicsinyességével és hősiességével, ölelésével és durvaságával, jóságával és hívságával….ugyanaz.

Az is lehet persze, hogy véges létem  kiteljesedését keresem bennük, a halhatatlanságot, a megélt időt? Az örökkévalóságot.

Szeretném, hogy ne tűnjenek el nyomtalanul.

Képzeld el,  anyósom  nagymamája 1849 augusztusában született, és Magda által, az ő történetei, meséi szárnyán tudok róla, érzem őt. Rajtam átrezegve megérinthet Téged, a 21. század emberét.

Olyan ez, mint egy gyöngysor gyönyörű szemei, amik összetartoznak és éltetik egymást.

Gyerekkorom óta képességem, hogy ha megérintek egy régi tárgyat, érezni, látni és hallani kezdek . Szinte megelevenedik körülöttem a múlt. Ezt a képességemet kötöm össze azzal a hitelességgel és szakmai tudással, amit évtizedek alatt, mint múzeumi könyvtáros megszereztem. Minden, amit leírok hiteles és pontos, de a száraz tudományos tényeket érzéssel, szívvel, színnel és élettel töltöm meg. Hát, ezt ígértem…életre keltem a történelmet.

Évekig vezettem csoportokat a múzeumban.Kitártam előttük a múlt kapuját.És aki átadta magát az utazás varázsának és nyitott szívvel jött velem, hirtelen átváltozott; hosszú szoknya ölelte a nők  derekát, vitézi kard ékesítette a férfiak oldalát... építettünk, harcoltunk,ültünk Stornóék asztalánál, őriztük Scarbantia kapuit és árultunk Suprun piacán.

Szeretem a múlt érintését, jó, hogy folytonosság van, lehet, a régmúlt és a ma között. Mert erőt ad, gyökereket, tartást. És ez fontos!

Szerencsés vagyok többek között azért is, mert  Weöres Sándor szavaival: „Én keresem a célomat célom engem majd megtalál…”

Megtalált. Úgy érzem, híd vagyok a múlt és jelen, általad pedig a jövő felé. Gondolj bele, a mai nyolcvan évesek rengeteget tudnak még Sopronról, történeteket, eseményeket, szokásokat de ez velük sajnos eltűnik. De ha én meghallgatom őket, olvasok róluk és tőlük, megmentek valamit Neked.

Hát gyere velem! Várlak!

A képek részben a Soproni Múzeum, részben a Zettl-Langer Gyűjtemény tulajdona, köszönet érte. A többit én készítettem.