Már vártalak!
Tudod, mindig érdekelt a múlt, a történelem,de mindig éreztem azt is, hogy az évszámok, események mögött emberek vannak, olyanok, mint Te vagy én.
Akiket szorít a cipő, vagy a fűző abroncsa, aki fél, fázik, remél és szeret, éhes és dühös vagy szárnyalóan boldog.
A történelem nekik az életük volt, a jövőnek a mi életünk lesz történelem.
A római Scarbantiában, egy ifjú hölgy ugyanolyan bizsergő izgalommal készült a szerelmi találkára, mint egy mai nő. Szép akart lenni, tetszeni vágyott; tükör helyett fényesített fémet használt, szemceruzaként ólom rudacskát és növényi pirosított.
Egy ásatás alkalmával, a régészek kedvessége folytán, kezembe vehettem egy fiatal asszony szépészeti kelléktárának darabjait. Tenyerembe simult a tükröcskéje, az ónrúd, a pirosító tégely és az illatszeres szelencécske. Évezredes kézfogás. Éreztem, hogy semmiben sem különbözünk a lényeget tekintve, ő és én.
A Sopront ostromló Detre vitéz, 1242-egy nyári éjszakáján, a hamvadó tűz mellett, bajtársai hortyogását hallgatva, ugyanolyan kitárt lélekkel bámulta a csillagok végtelenségét, mint mi egy gyönyörű augusztusi éjjen.
Az 1625-ös koronázása idején a 15 éves ifjú, vékony kicsit megilletődött III. Ferdinánd király szemét, a templomból kilépve, hirtelen elvakította a téli napfény, és a Szent korona is nyomta kissé a fejét. Szeretett volna már egy kupa bort és egy kis nyugalmat.
Vagy az 1676-os tűzvész idején, mikor recsegve-ropogva dőltek le a házak falai, mikor égő kemencekén ölelt körül a város, mikor a puszta életedet mentetted egy szál ruhában, és odaveszett minden, amiért egész életedben dolgoztál…
...hát nem ilyen volt 1944 december 6-ának iszonyú délelőttje.
Megértettem, hogy a környezet, a „színfalak”; a város, az utak, a tárgyak, a komfort, a divat változott, de az ember…hát az ember… ugyanaz maradt. Vágyaival, álmaival, kicsinyességével és hősiességével, ölelésével és durvaságával, jóságával és hívságával….ugyanaz.
Az is lehet persze, hogy véges létem kiteljesedését keresem bennük, a halhatatlanságot, a megélt időt? Az örökkévalóságot.
Szeretném, hogy ne tűnjenek el nyomtalanul.
Képzeld el, anyósom nagymamája 1849 augusztusában született, és Magda által, az ő történetei, meséi szárnyán tudok róla, érzem őt. Rajtam átrezegve megérinthet Téged, a 21. század emberét.
Olyan ez, mint egy gyöngysor gyönyörű szemei, amik összetartoznak és éltetik egymást.
Gyerekkorom óta képességem, hogy ha megérintek egy régi tárgyat, érezni, látni és hallani kezdek . Szinte megelevenedik körülöttem a múlt. Ezt a képességemet kötöm össze azzal a hitelességgel és szakmai tudással, amit évtizedek alatt, mint múzeumi könyvtáros megszereztem. Minden, amit leírok hiteles és pontos, de a száraz tudományos tényeket érzéssel, szívvel, színnel és élettel töltöm meg. Hát, ezt ígértem…életre keltem a történelmet.
Évekig vezettem csoportokat a múzeumban.Kitártam előttük a múlt kapuját.És aki átadta magát az utazás varázsának és nyitott szívvel jött velem, hirtelen átváltozott; hosszú szoknya ölelte a nők derekát, vitézi kard ékesítette a férfiak oldalát... építettünk, harcoltunk,ültünk Stornóék asztalánál, őriztük Scarbantia kapuit és árultunk Suprun piacán.
Szeretem a múlt érintését, jó, hogy folytonosság van, lehet, a régmúlt és a ma között. Mert erőt ad, gyökereket, tartást. És ez fontos!
Szerencsés vagyok többek között azért is, mert Weöres Sándor szavaival: „Én keresem a célomat célom engem majd megtalál…”
Megtalált. Úgy érzem, híd vagyok a múlt és jelen, általad pedig a jövő felé. Gondolj bele, a mai nyolcvan évesek rengeteget tudnak még Sopronról, történeteket, eseményeket, szokásokat de ez velük sajnos eltűnik. De ha én meghallgatom őket, olvasok róluk és tőlük, megmentek valamit Neked.
Hát gyere velem! Várlak!
A képek részben a Soproni Múzeum, részben a Zettl-Langer Gyűjtemény tulajdona, köszönet érte. A többit én készítettem.
