Kicsi korom óta képességem; ha megérintek egy régi követ, tárgyat, épület falát, és erősen koncentrálok, egyszerre eltűnik körülöttem a jelen és érezni, látni, hallani, élni kezdem a múltat. Színes, intenzív képek során utazom.
Különös készülékemen át veszem hajdanvolt emberek érzéseit, lelkük rezdüléseit, bele tudok bújni személyiségükbe. Jó kis játék, izgalmas kirándulás.

Landshut komor városkapujának dőlve behunytam a szemem és felidéztem azt a kedves, tehetséges, bizakodó vidám fiatalembert, aki 1844 kora tavaszán, 23 évesen állt itt, ezen a helyen, és élete egyik legnehezebb lépésére készült. Végleg elhagyja szülei városát, az őt felnevelő, tanító-védő Landshutot.

A városban még gyorsan haladt, léptei határozott erővel csapódtak a durva kockaköveken. Vitte a haragos lendület, a düh ereje. Rövid öleléssel búcsúzott öccsétől. Nem nézett se jobbra se balra, nem akart semmi marasztalót. Lelke filmvásznán mégis sűrű elevenséggel peregtek landshuti élete képei, szeretett városa arcai; tetők, oromzatok,ablakkeretek, a fák, a vár és a katedrális. Istenem, mennyit figyelte, vizsgálta rajzolta őket!
Örökre szívébe égtek.

A kapunál hirtelen megállt, mintha szétfolyt volna belőle az erő. Nekidőlt a hűvös falnak, lassan maga mellé csúsztatta kicsiny batyuját. Behunyta a szemét. 

Itt van hát!
Menni kell.
Múltját, vagyonát, a kéményseprő vállalkozást, amit pedig két kezével épített, elnyelte az önzés és kapzsiság sötét ereje.

Szülei a temetőben, öccse szinte gyerek még, mostohaapja új felesége a kenyeret is sajnálja tőle.
Se otthona, se műhelye, se szerető családja.
Nincs helye itt.
Háta mögött a múlttá zsugorodott város. Előtte kitágult jövendő-az út, reménység, küzdelem és a győzelem ígérete.

Mély levegőt vett. Fölvette a zsákját. Tekintete éles erővel fúródott a kanyargós messzeségbe.
Elindult.

Első útja Bajorország fővárosába, Münchenbe vezetett, ebbe nyüzsgő, eleven metropoliszba, ahol anyját kísérve járt már korábban is, de gyerekként még nem érintette meg ez a lüktető elevenség. A képzőművészeti akadémia, számos festőiskola pezsgő művészeti életet varázsolt a történelmi emlékektől terhes ódon falak közé.
Stornot elbűvölte ez a miliő. Közékjük akart tartozni. Képezni magát. Művésszé válni.
Képzeletének ragyogó szárnyait a pénztelenség rideg valósága tépte szét. Pénzt kell gyűjtenie, ez az egyetlen járható út az akadémia felé.

Így azután keresztül-kasul utazván Bajorországot, hol szerzett szakmájával a kéménysepréssel, hol tehetsége adományával, kiváló rajzkészségével kereste meg napi betevőjét és gyűjtögette fillérkéit a jövőnek.
Beteg kémény mindig akadt és a jobb módú kuncsaftok örömmel aggatták szobájuk falára a Storno által megszépített szeretteik arcképeit. Sok barátot szerzett, sok tapasztalattal lett gazdagabb útja során, igazi emberképző akadémia volt ez számára.

De egyre erősödött benne az érzés, hogy nem jó az embernek egyedül lenni, olyan árva, mint az ujjam így szerető-értő család védelme híján. Egyetlen hely van a világon, mely befogadhatja és oltalmazhatja, szülővárosa Kismarton.

Elindult hát, hogy rokoni ölelésre leljen. Ez az út is kalandos volt . Bécsen, Pottendorfon, Fraknón és a mesés szépségű Rozália hegységen át. Hol tágas mezőn, olykor szénapajtában, máskor egy -egy arcképért kis akvarellért cserébe, vetett ágyon nyugovóra térve. Néha csak az útszéli fák vendégeként gyümölcsöt majszolva, időnként némi kéményseprésért cserébe egy-egy tál meleg ételt falatozva, de épen és egészségesen, bizakodással telve jutott el Kismartonba.

Reményeit azonban, mint már annyiszor, durva kézzel zúzta szét a valóság; rokonai mind elköltöztek, új városba,vagy a másik, szebb világba. Senkit sem talált, aki keblére ölelte volna.
Ez a magány, a sok megtett kilométer, a sok áldozat és szűkölködés után még keservesebb volt, mint a landshuti árvaság. Elhatározta hát, hogy nem próbálkozik itt tovább! Szerencséjét másutt keresi.
Újból útnak indult. Pozsonyon át Pestre, majd vissza Bécsbe és Bajorországba készült.

De a Sors? Isten? másképp gondolkodott felőle, egy süket horvát öregasszonyt terelt az útjába, aki tévedésből Pozsony helyett Sopronba irányította, ahol végre otthonra talált.

Forrás:
Askercz Éva: Id. Storno Ferenc életrajzi feljegyzése 1868-ból S.Sz.2000/2.
Askercz Éva: Soproni tájakon, Cédrus Art, 1998

-Storno ifjúkori képe a Soproni Múzeum tulajdona. Köszönet érte!