A mi házunk...

Szeretek itt, szeretem, hogy több mint száz éves az otthonunk, hogy előttünk is zajlott már  élet e falak között, hogy  hajdanvolt emberek feltöltötték energiával szeretettel, vágyakkal a tereket, melyek most az én életem díszletei.

Elképzelem, ahogy a fiatalasszony férjével egy remek színház, vagy csillogó bál után egymást átkarolva, beszélgetve, nevetgélve jönnek fel a lépcsőn, meg-megállnak.

A hölgyet nyomja már a szűk cipő és satuba fogja a fűző kalodája. A férfi orrában még ott a szivar finom füstje.

Hazaérve bekukkantanak a gyerekszobába, óvatosan nyomják le a kilincset és mosolyogva hallgatják a kicsik elégedett szuszogását. 

Máskor hallom  a szakácsnő reggeli zsörtölődését a konyhában, már megint nem elég hízott a liba és nem friss a kenyér. Azután kövér derekát köténykével ölelve nekilát az aznapi penzumnak.

Vagy a kis cselédet, aki odaadóan és körkörösen, így tanították, dörzsöli vizes rongyával a padlatot és takarításnál a kitámasztott ablakon rázza a szomszéd Mari fejére a port.

Este meggyújtják a gázlámpákat, finom fényük gyengéden szétterül a szobában, megcsillantva a hölgyek ékszereit, a nagypapa kopasz fejét. Lágyan hullámzik a zongora hangja, néha táncolnak is. 

Több, mint száz év… most én használom a korlátot és lépcsőt, a drága szép kilincset,a zseniális ablakkitámasztót, én sürgök-morgolódom a konyhában , mert ma sem friss a kenyér, és szeretettel nézek fel a plafonra a mai lámpánk mellett megőrzött gázcsonkokra. 

Hát így.. .az Élet folyójából ők kiléptek, most mi lépkedünk benne....

Erőt ad ez a folytonosság, biztonságot ez a gondolati örökkévalóság.