1839 tele szokatlanul kemény volt Sopronban. A csillagok hidegen ragyogták be a mozdulatlanná dermedt kihalt utcákat.

A csendet az Újhelyi ház előtt álló őrbódéból zengő latin skandálás törte meg. Egy 16 éves, szikár, csillogó fekete szemű legényke zsolozsmázta dacosan Vergiliust. Majd öntudatos biztatásra váltott: Tehetséges vagyok! Nagy költő leszek!!! Petőfi Sándor őrizte a soproni postát. Kényszerből lett katona, nem illett ebbe a durva környezetbe. Öntudata, dacossága, büszke, korlátokat nem tűrő természete népszerűtlenné tették társai és felettesei körében. Magányos volt, nagyon nyomorúságosan érezte magát, de lelkében őrizte tehetsége tudatát.

Egyik este Schatzel Mihály soproni ügyvéd igyekezett haza a sűrű hóesésben. Schatzel öreg volt, magányos, megkeseredett, aki mindenkivel perben -haragban állt. Nem bízott senkiben. Nem volt barátja. Nem érdekelte senki emberfia.

A szokatlan jelenség megállásra bírta, latin verselés a fakabátból? Ki lehet ez a művelt katona? Megismerkedtek. A magányos fiú és a mogorva öregúr egymásra találtak. Petőfi gyakran vendégeskedett nála, az Újhelyi házban ahol a finom vacsora és borocska mellé szellemi táplálékot is kapott. Kettejük barátsága segítette át a költőt katonáskodása nehéz hónapjain, s azt az Apostol.c. művében meg is énekelte.

Forrás: Illyés Gyula:Petőfi Sándor  Bp., Szépirodalmi Kvk., 1963.