Hát, az ő léptei nyomát követtem legkitartóbban. 

Hozzá volt a legtöbb közöm, hisz elmondhatom; egy fedél alatt éltünk több mint húsz éven át.Bizony, ez egy házasságban is szép teljesítmény. 

Id. Storno Ferenccel töltöttem, dolgos hétköznapjaim legjavát. Az otthonában éltem meghitt, régi bútorai és tárgyai között.Megismertem életét- munkásságát, de gondolatait, érzéseit is.
Először hivatalból, később már szeretetből és lelkesedésből olvastam el minden hozzáférhetőt Róla és Tőle.

Sokat segítettek ebben tudós kollégáim; Askercz Éva művészettörténész, akit a múzeumban viccesen a Storno anyjának hívtunk, mert ő tárta és dolgozta fel ezt a gazdag életművet. Nemes András művészettörténész, Gabrieli Gabriella régész és Lukács Kiss Melinda művészettörténész , hogy az időrendet kövessem, mindig megosztották velem újabb és újabb felfedezéseiket, szívesen válaszoltak kérdéseimre.

Meghitt reggeleken vagy békés délutánokon gyakran üldögéltem munkaasztalánál, vagy az ebédlőjében, hallgattam a csendes neszeket, éreztem őt és családját.

Elutaztam „nevelővárosába” Landshutba is, hogy minél közelebb kerülhessek hozzá.

Minél jobban megismertem, annál jobban megszerettem ezt a kedves, tehetséges szerencsefit, ki igazán hátrányos élethelyzetéből is ki tudott törni, magasba emelkedni. És e hosszú,küzdelmes út alatt is mindig megmaradt egyszerű, szerény és bölcs embernek.Korán árvaságra jutván, igazi gonosz mostohával verte a sors, aki kiforgatta mindenéből. 

Magányosan, szegényen indult neki a nagyvilágnak, hogy megtalálja távoli rokonait, hisz nem jó az embernek egyedül lenni.

Hol szerzett szakmájával a kéménysepréssel, hol tehetsége adományával, kiváló rajzkészségével kereste meg napi betevőjét. Véletlen szerencse folytán jutott Sopronba. Tehetsége okán talált tanítókat és pártfogókat, akik egyengették életét, művészi karrierjét.
Szakmailag csúcsra jutott. Megbecsült, tekintélyes és elismert művésszé vált.
Emberileg pedig becsületes, kitartó, felelősségteljes férfiúvá érett. Felnevelte felesége árváit és saját gyermekeit. Eltemette két kicsi lányát, taníttatta, képezte fiait, később kitartó szeretettel gondoskodott kisebbik fiáról, ki súlyos beteg lett.

Id. Storno Ferenc, 47 éves korában rövid számvetést írt addigi életéről, mert értesült róla, hogy megbízzák Pannonhalma bencés templomának restaurálásával.

„(..)Így állok most, talán utam végéhez közel, öntudatosan, de nem ellustulva, hanem derekasan dolgozva – és bár lehet, hogy szorgalmam nem övezi olyan dics és fényesség mint mások fáradozásait –, mégis bizakodom. A kevesebb elismerést és fényt életem nehéz körülményeivel magyarázom, megpróbáltatásaimat, melyek ezeket az éveket gondokkal, fáradtsággal tetézték, sorsom fordulásaival magyarázom. Talán akad néhány akadémikus művész, aki ferde pillantást vet a magamfajta „ösztönös” művészre, ezen nem csüggedek, mert vigaszt jelent számomra ugyanakkor, hogy fontos társaságok választottak tagjukká, s hogy vannak olyan professzorok, akik a társadalom élvonalába tartoznak, és mégis megbecsülik, elismerik munkámat. Ettől lehet, hogy helyemben mások körzőt, ecsetet eldobva elhagyták volna már a pályát, de én nem tettem ezt. Nyugodt lelkiismerettel mondhatom, magam alakítom az értékeimet, amelyekre figyelek. Csak segítene engem Istenem, aki már oly sokszor megsegített, sok imádságom meghallgatta és vágyam teljesítette, – csak abban segítene, hogy fiaimat az emberiség hasznára és a maguk boldogulására felnevelhessem. Ehhez adj erőt Istenem. Amen.(..)”

Forrás
-Askercz Éva: Id. Storno Ferenc életrajzi feljegyzése 1868-ból :Bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta, fordította Askercz Éva. S.Sz.:2000/2.
A régi fotó a Soproni Múzeum tulajdona. Köszönet érte.